Kácsor Zsolt.jpgTalán olvastál már tőle cikket nálam is. Most ismét elhoztam őt, a szellemét ide, ismerkedjetek meg ti is vele.

Még annyit, közel három hete várok én is arra, hogy a nagy-vérképem megcsináltassam.

Kis-országban nem megy gyorsan, egy szlogenre találtam; Dögölj magyar sok van belőled - lent....

"Kisebb műtétre voltam hivatalos az egyik klinikára, meg sem lepődtem rajta, hogy ott kellett hagynom az osztályt, mielőtt befeküdtem volna. Elvégre kinek hiányzik az, hogy mint a kutyával, úgy beszéljenek vele.

Nem köszön vissza az orvos, pedig te két méterről előre, jó hangosan, a szemébe? Mindennapos. Sőt naponta többször, amikor csak találkozol vele. Orvosod olyan lekezelőn, flegmán és rátartin beszél veled, mintha földesurad volna, te pedig utolsó jobbágya, ki magas színe elé járulni levett kalappal tartozik.

Ugyan, minek csodálkozni ezen is. A szakrendelésen az orvost hiába keresed, holott volna még fél óra a rendelési idejéből. Hát persze. Az asszisztense sziszegi oda neked, hogy elment a főorvos úr. Műteni ment. Kérdezed, hogy miért ment el, ha volna fél óra még, s te ide időre jöttél, mire unott vállvonogatás válasz: kevesen vagyunk, kedves uram, jöjjön vissza holnap. Állsz az osztályon, hová most befeküdni kellene, s a nővérek rád se hederítenek. S amikor az egyik megkönyörül rajtad, s a főnővérhez utasít, ő éppen egy barátjával trécsel a folyosón, hallod messziről, a jaj-de-gyorsan-megnőtt gyerekeikről fecsegnek, meg a nyugdíjas évekről oly harsányan, mintha kávézóban üldögélnének, habos kapucsínó mellett. Te meg állsz ott, műtéted miatt az idegességtől remegsz, s arra gondolsz, kérhettél volna protekciót.

Persze, kérhettél volna. Munkád révén ismersz itt sok embert, ki úgynevezett „fejes”. Segítettek volna biztosan. De nem, ebből elég volt egyszer. Egy vizsgálat meggyorsítása érdekében pár éve már folyamodtál e kerülő úthoz, de meg is bántad, mert a kivételezést nem szenvedheted. Azóta nem szóltál senkinek, bármely klinikán akadt magánügyed. Most sem hívtál föl senkit, pedig lett volna mobilszámod a megfelelő földesúrhoz.

Hüledezel, hogy amikor a főnővér a traccsot befejezi, miért néz rád úgy, mint teli szemeteszsákra, amely kiürítésre megérett már rég. Mit akar maga, kérdezi, befeküdni, válaszolod, mire jajongás a válasz. Ajjajajjajjaj, a főnővér ezt mondja. Miért ajjajajjajjaj?, kérdezel vissza ingerülten, mire odaveti, hogy sok most a dolga, nem hiányoztál neki.

Gyűrögeted a kezedben a papírokat, s azon tűnődsz, összegyűrd-e gombóccá leleteidet, s vágd-e a képébe most. Vagy csak később. S mondjad-e neki, hogy műtétre váró emberrel főnővér így nem beszélhet.

De aztán persze kussolsz. Mindig csak kussolsz, te magyar jobbágy, lapítasz az alázatosan levett kalapoddal a kezedben évszázadok óta.

Várakoztatnak aztán néhány órát a folyosón, ahol ülőhely számodra nincsen, s amikor az ígéretük ellenére rád sem hederítenek, otthagyod őket, otthagyod őket a francba. Nem lesz műtét. Itt nem. Nem kértél protekciót, meg is lett az eredménye: ha az osztályra nem is, de becsekkoltál a való világba.

Rohansz feldúltan el, s hallod az egyik folyosón, hogy egy öreg, szakállas beteg inni kér egy pult mögött ülő, fehér köpenyes nőtől. „Meghalok szomjan, kérek egy pohár vizet”, ezt mondja szó szerint. Mire a fehér köpenyes nő fölcsattan, „nem adok, nekem is csak egy poharam van”, ezt mondja szó szerint. Aztán odaszól egy mentősnek, hogy ezt az embert ki kéne rakni, mert büdös. A mentős a fejét rázza: nem, én innen nem rakok ki senkit. Hálás vagy neki. Majd nézel a fehér köpenyes nőre, s azon tűnődsz, hogy hová tűnt belőle az emberi lélek édesnek hazudott méze. Annak a szomjas embernek nincsen vize. De mobilszáma sincsen földesúrhoz. A szegény emberek így pusztulnak."

Volt idő, ma is van amikor az emberi gyarlóság feldühít.

Egyik ilyen pillanatban vetettem papírra a

"De gáz"

című förmedvényem;

Ember-ember de balga vagy,
mondhatnám úgy is: nagy marha vagy,
rakás eszed van, az úgy igaz,
de a felismerés elmarad.

Csókra vágysz, és fényre vársz,
a szeretet nagy varázs.
Szeretnéd hinni, fennkölt érzés ez,
de csak az ösztönöd igáz!
De gáz!

Haszonleső vagy: én azt mondom.
Te rám dörrensz, sikoltó szád magyaráz,
de én vallom: fonnyad, szárad a világ,
porfogó lett a bibliád…

Nézd hát, és szagold a valót,
orrod alá dugom, az olvasnivalót.

Ember az,(!?) ki fölzabálja a másikat,
mikor hasznot hajt, fűz rá rabláncokat.
S miről szólt a taigetos(?)
megölni nem azt kell, ki gonosz…
S ma is, hol fegyver ropog,
éhezés szuszog, kín roppan, vér csurog,
onnan a humánum eloldalog…

Azt hazudod csillogó szemmel:
A szívével lát az ember…
De hisz a szív nem más,
mint oxigén-dús vérért ziháló izomcsomó,
kilöki magából az is, mi hasznot nem hozó.

Ember, te álszent pojáca,
azt sem tudod ki vagy te máma,
holnapra annyit változol,
hogy ma, ki velem barátkozol,
holnap, elátkozol.

Szerző: Sakk-mester  2013.04.02. 16:47