Falk Miksa utca. A régiségkereskedők és galériák negyede. Ma már. Két évtizede, hát még a szocializmusban, akkor használatos nevén – Néphadsereg utca – elsősorban arról volt híres, hogy itt, a 10-es szám alatt székel a Magyar Sakkszövetség. Némi – no nem a szocializmus iránti – nosztalgiával azt mondhatnánk, akkoriban a sakk a magyar szellemi élet része volt, legjelesebb képviselői – az élen a Nemzet sportolójával, Portisch Lajossal – országos ismertségnek örvendtek.

A régi, vaskos bon mot-t megfogadva – a mosónők korán halnak, a sakkozók későn kelnek – délben csöngetek a tekintélyt parancsoló kovácsoltvas kapu előtt. Szerencsére a szövetség dolgaiban járatos ismerősöm felkészített arra, hogy ha senki sem szólna bele a kaputelefonba, akkor próbálkozzam az ugyanitt működő Sakkvilág magazin szerkesztőségével. Ott fogadják is a hívást. Beengednek, felsietek a szintén letűnt időket idéző csigalépcsőn a második emeletre, ahol két középidős úr fogad.

Györkös Lajos versenyiroda-vezető és Orsó Miklós FIDE-referens. Hellyel és kávéval kínálnak, majd elkezdünk beszélgetni a szövetség, tágabban a magyar sakkozás helyzetéről. Talán érdemes azzal kezdeni, hogy momentán ők ketten alkotják a sakkszövetség állandó állományát, a többiek vagy lemondtak, vagy fizetés híján egyszerűen nem látják el a feladatukat. Elnök is inkább csak papíron van; Seszták Tamás talán maga sem tudja, mit remél a sakkozóktól, de ami ennél nagyobb gond, a javukat nem tudja szolgálni.

Az elnök úr vezetékneve nem véletlenül cseng ismerősen, ugyanis Seszták Miklós korábbi nemzeti fejlesztési miniszter unokatestvére. Előtte az ismert politikus volt a szervezet első embere, de aztán többirányú vállalásai miatt ez a tisztség összeférhetetlen volt másikakkal, vagy talán ráunt a hatvannégy mezős játékra, mindenesetre lemondott, helyesebben „gebinbe” adta a szövetséget az unokatesónak. Hiba volt. A sakkozók felől nézve mindenképpen.

A szövetség Seszták Miklós idején – legalábbis anyagi értelemben – virágzott, két egymást követő évben háromszázmillió forintos állami támogatást élvezett. Amivel kiáltó ellentétben áll a jelen, a durván tízmilliós állami juttatás. Seszták Tamás ráadásul még csak nem is rajong a sakkért; olyannyira tájékozatlan a játék felől, hogy – miként néhány éve egy kérdésre adott válaszából kiderült – fogalma sincs, mi fán terem a XX. kategóriás verseny. Ez körülbelül ahhoz hasonlatos, ha valaki úgy vezetné az ELTE Matematikai Intézetét, hogy még sohasem hallott a mértani sorokról.

Györkös Lajos és Orsó Miklós kissé szégyenkezve mondja, hogy a garantált bérminimumnak megfelelő a javadalmazásuk, de persze nem ezért viszik a szövetség ügyeit, hanem a sakkozás iránti tiszteletből. Mindketten nemzetközi mesterek, régi idők nagy tanúi, természetesen fáj nekik a sportág sanyarú sora. Ne is Portischékat emlegessük, csupán abból induljunk ki, hogy férfiválogatottunk – a legerősebb összeállításban – négy és fél éve, 2014-ben még ezüstérmes volt a sakkolimpián a norvégiai Tromsőben, tavaly – a legmagasabban jegyzett játékosunk, Rapport Richárd nélkül – csupán tizennyolcadik. Amióta a sakkot a világ szinte minden pontján magas szinten művelik, természetesen nem lehet elvárás a mindenkori éremszerzés. Sokkal nagyobb gond, hogy a közeljövőben nincs mitől, helyesebben kitől javulást remélni. Lékó Péter kezd felhagyni a versenysakkal, Almási Zoltánnak talán éppen a tavalyi volt a búcsúfellépése, Polgár Judit már évekkel ezelőtt visszavonult.

Amikor az utánpótlás felől érdeklődöm, Orsó Miklós Gledura Benjámint említi, aki azonban már húszéves, s 2629-es Élő-pontszámmal nem fér be az első százba a világranglistán. Van-e üstökös tehetség a fiatalok között? – erősködöm, amire ingatják a fejüket. Pedig egyöntetűen azt állítják, a magyar sakkozás vérkeringése még mindig erős. Durván negyvenezer sakkozót tartanak nyilván, közülük ötezren váltják ki a versenyengedélyt, lényegében az egész országot lefedve, több osztályban működik a csapatbajnokság, tehát ha felbukkanna egy zseni, azt éppenséggel felszínre hozhatná a rendszer.

„Ma már a tizenkét éves nagymester sem ritka nemzetközi szinten. Ezzel nem tudunk versenyezni. Nálunk mindenekelőtt a menedzselés hiányzik” – jegyzi meg Györkös Lajos. Az olyan szülő pedig, mint Rapport Tamás, ritka, mint a fehér holló. Egy tévéinterjúban évekkel ezelőtt elárulta, a rengeteg energia és idő mellett a családnak durván ötvenmillió forintjába került, hogy a fiából, Richárdból 2700-as, tehát a szűk elitbe tartozó sakkozó legyen. De a pénz hiányánál is talán nagyobb gond, hogy a sakk nálunk elvesztette a renoméját, amely még Lékót és Rapportot, s persze a családjaikat is hajtotta: érdemes szinte mindent feltenni a sakkra.

A sakkozás valahol egy ország szellemi potenciáljának az indikátora; nem véletlenül vált anno a Szovjetunióban hatalmi tényezővé, miként manapság nem csupán az Egyesült Államok, hanem a két feltörekvő hatalom, Kína és India is felkarolja a sportágat – immár mindkettő büszkélkedhet világbajnokkal.

A magyar sakkszövetség elnöke viszont azt sem tudja, mi az a XX-as kategóriájú verseny – hát hogyan rendezhetne olyat?

Régen pezsgő élet jellemezte a szövetség székházát, az egyik teremben verseny zajlott, a másikban snelleztek, a harmadikban adomáztak. Minderre csak a kulisszák emlékeztetnek. Kifelé az előszobában megbotlom egy régi, ott felejtett, huszár kivágású díszletben. Old game, new generation – hirdeti rajta a felirat. Nálunk nem tud megújulni a régi játék. Mintha leírták volna a sakkot. Pedig nélküle szegényebb a világunk.

 

A cikket a forráshelyén ITT találod.

Szerző: Sakk-mester  2019.02.10. 11:35