A Fiatal Írók Találkozóján 1979-ben Bahget Iskander felvétele

M Á R K U S  B É L A
Sakk–függõ
Perge Mikitõl (a) GNU Chessig

Mintha egy (öreg)embernek lehetne olyan életrajza is, amelyet mint partizánokét a vörös fonál, úgy kötnek össze a bábuk. Az elõbbit húzni, az utóbbiakkal ugrálni – a számvetés dolgában végül egyre megy. Taktikák és praktikák, támadások és ellentámadások, cselek és ellencselek, rajtaütések és rajtavesztések, a gyõzelem büszkesége és a vereség szégyene – a harcok módszerei és következ- ményei hasonlatosak, vívják bár zöld erdõben vagy fekete-fehér mezõben õket.

A sakk játékához a front képzetét társítani meglepõ talán, ám a jungi õsképek helyett azok a történelminek is tartható körülmények vonhatók felelõsségre érte, amelyek között a harminckét figurával s a nekik helyet, mozgásteret adó titokzatos táblával ez a mai öregember annak idején, 1957 tavaszán vagy nyarán elõször találkozott. Meglehet, ha nincs 56, ha nincs forradalom, leverve, az elsõ lépések megtételére nem is kerül sor, mert nincs készlet s nincs alkalom sem a megszerzésére. Szülõfalumban, Bükkaranyoson akkor is hiányoztak, azóta is hiányoznak, és biztosan holnap is hiányozni fognak bizonyos boltok, üzletek – a fodrászattól a cukrászatig és tovább –, egy sportszer- vagy játékbolt létezése pedig egyenesen csodaszámba ment volna. Egyszóval, nem voltak üzletek, üzletelés azonban igen. A jó nép seftelésnek hívta-e vagy csencselésnek, ki emlékszik már. A lényeg, hogy 56 novembere után ennek is végeszakadt: az addig megbízható üzletfelet, az elsõsorban sílécek, (sport)bakancsok, csizmák és csak harmad- vagy negyedsorban sakk-készletek kínálóit elsodorta tõlünk a sors. Távozniuk kellett, legalábbis a falunk határából, bár nem messzire, partnereiket más körzetek közelében keresni – mivelhogy (a korabeli falusi szóhasználat szerint) „orosz katonák” voltak a háború- és istenadták, a „szovjet
laktanyából”. Mielõtt – el sem búcsúzva, noha korábban a (Szent) László-napi búcsúbálba is be-bejöttek, zenélni, mulatni – „ideiglenes” és új szolgálati helyükre vonultatták volna õket, adták, ajánlották, amit a rovancs nemigen kért számon rajtuk vagy ami fölösleges a kezük ügyébe akadt. Így azt a sakkot, amelyik ötödik osztályos cimborámé, Perge Mikié lett – alighanem az édesapja vette meg vagy kapta cserébe valamiért. Õ, erdész lévén szinte nap mint nap közelébe kellett hogy kerüljön (már amekkora távolságra a tiltó táblák engedték) a Bükk sûrûjében rejtõzõ laktanyák (a Miskolc felé vezetõ országút baloldalán orosz, a jobboldalán magyar) drótkerítéséhez és persze az ezeken lyukat vágó katonákhoz. Miki tanított meg játszani, az elsõ partikat ott szerencsétlenkedtük el náluk az udvar betonján, egy szerszámos kamra- vagy garázsféle elõtt (benn is lett volna hely – a faluban senkinek sem volt autója; igaz, villany sem volt, a szocializmus nagyobb dicsõségére, egészen 1963-ig). Bármennyire is rabul ejtett azonban a játék – nyilván azért is, mert egy-két nap múlva már több partit nyertem, mint vesztettem –, rabjává lenni, hiába szerettem volna, nem lehetett. Legalábbis hosszú-hosszú ideig, mondhatni

46

munkába állásomig nem. Otthon, a szülõi környezetben egyszerû oka volt, miért: mert inkább jó szóval oktatott, semmint játszani engedett volna. Hatodikos-hetedikes kortól kezdve az iskolai szünetekben télen ház körüli munkák, a favágástól (vagy aprítástól, az Édesapám fûrészelte hasábok felvágásától) az állatok (tehenek, malacok, néha nyulunk is volt) etetéséig-itatásáig, morzsolás, szalmahúzás, szecskavágás, ez, az. Nyaranta, nagyobbacskán, forgatás, gyûjtés, kapálás (szõlõ, kerti zöldségek, kukorica), utóbbi már napszámban is (Nénnye, nagynéném hányszor segített „kivinni a sort”!), és szántás, az ekét nem a szekéren víve (mert nem bírtam felrakni rá), hanem ekelovon húzva, „csuriszkolva” a felvégen. Máskor a két tehénnel irány az erdõ, hajtsam egyenesen oda õket, hogy jól lakjanak, kötötték a lelkemre otthon. Útközben a legelõn (aminek különös neve volt: Võgytetõ) se álljak meg velük – pedig de sokszor szerettem volna, nem az állatok miatt, hanem mert legeltetés közben ott fociztak a cimboráim. A labda helyett maradt a könyv, gól helyett szarvasbogarak egymásnak akaszkodása, a rókalyuk körüli kíváncsiskodás izgalma – a sakkra (utólagos okoskodás ez) mégis hasonlított valami: annak kiszámítása, hogy hol fognak az erdõbõl kibukkanni a tehenek. Nem kellett lépésrõl lépésre velük tartani, figyelni rájuk – meg lehetett várni õket kinn a szántóföldnél, s ott olvasgatni. Ha valamelyikük „kúpász” volt, vagyis szeretett a tilosba járni, a friss kukoricára vágyva hamarabb ért ki a bozótosból – könnyen ki lehetett ismerni a természetüket. A szokásaikat – mint a sakkpartnerekét. Késõbb, egészen egyetemista koromig a nyári szünet: kapálás, aratás ketten Édesanyámmal, Õ a marokszedõ -, aztán hordás – Édesanyám adogatja a fel nekem a ’kívéket”, hogy hány kereszt fér a szekérre, függ a kévék vastagságától is, és hogy a tehenek mennyit bírnak a dombon-hegyen haza. Cséplés, gyerekként törekkaparás, kamaszként, ifjúként zsákolás vagy szalmakazal-rakás sosem, hanem mindig „kívehányás”. Még frissen, kívék dobálása lefelé a dobhoz, a kívevágó asszonyhoz s az étetõhöz, utóbb, ahogy apad a kazal, fogy az asztag, már fáradtan, felfelé emelgetésük, kézre adásuk. Máskor kaszálás, réten még csak-csak, de a keskeny szõlõben, ahol egy igazi rendet sem lehet vágni, ráadásul vigyázni kell, nehogy elkaszálja az ember ember? – a haragos szomszéd, egyébként nagybáty szénáját, sarjúját. Játék?
Már gombfoci se, mint iskolás koromban, otthon, egyedül az „eresz alatt”, ami máshol hasonlítana a verandára, ha be lenne üvegezve. Szombatonként, vasárnaponként néha pingpong, s néha – már nem Perge Mikivel, hanem a a nálam idõsebb Horváth Pistával, aztán az ezredvég körül polgármesterré választott Székely Bélával – Bélussal -, a költõ Székely Dezsõ öccsével sakk is. Egyszer-kétszer úgy szervezik a községi bajnokságot – hatan-heten ha indu
lunk -, hogy a szünidõre essék, nem tartva attól, hogy esetleg – s tényleg megnyerem egyiket-másikat. Jobb lenne, persze, többet, többször játszani. A paraszti munka azonban magához köt: téesz nincs, Édesapám nagybeteg,

Édesanyám alig várja, hogy valaki segítségére legyen. Hogy a szünidõ nemcsak munkából állhat (egy hónapra az állami gazdasághoz is „el kell szegõdni”, almát szedni s teherautón hordani a nyéki vasútállomásra, mert kell a pénz), hogy a semmittevés is beleférne, az olvasás, a kirándulás, a játék, en-

47

nek lehetõsége kiváltképp olyan alkalmakkor dereng fel, amikor meglepni akarván, össze nem beszélve felkeresnek évfolyam-, illetve kollégiumi szoba társaim. Móricz Miki, Miskolcról, Cs. Varga Pisti Nyékládházáról, feleségével, Stogival együtt, aki odavaló. Felkeresnek, de nem találnak otthon – épp annak a szõlõnek, a Varnyasnak az alján kaszálok, amelyik a nyéki hegyen átjõve épp (gyalog)útba esik Pistáéknak. Látogatóim alig maradnak, bár arra még futná az idõnkbõl, hogy fölelevenítsük kollégiumi – könyvbõl tanult – tréfánkat, amikor is Miklós fogadott valakivel, talán a késõbb belügyes tartótisztté avanzsált Pigay Imrével, a nála jobb sakkozóval, hogy nyer ellene. A tanulószobában az egyik asztalnál õk ültek le, a másiknál Papp Jancsival mi, nem kellett egyebet tenniük, mint lesniük a szomszéd táblát, és Jancsinak mindig azt lépnie, amit Pigay húzott, Mikinek pedig, amit én. A végén, persze, a fogadást elvesztõnek elárultuk a tükörjátszmák titkát – a tét nemigen volt más, mint visszavágás lehetõsége az az idõ tájt megismert s azóta már elfeledett kártyában, az éjszakákba nyúlóan ûzött lórumban. Akkorra én már, persze, letöltöttem a tizenegy hónapos katonai szolgálati idõmet, Papp Jancsival együtt Kiskõrösön, a tüzéreknél, ahol volt elég „gyakorló tér”, ám ki tudja, miért, egyik sem a sakkozásra volt kijelölve. Terepgyakorlat amúgy volt épp elég: a nehezebbek rohampályára, drótháló alatt kúszásra, téglafalra mászásra, árokugrásra szolgáltak, de a könnyebbek is lövegtolásra, nem pedig parasztok, futók tologatására. A sakk, ha szóba került, sajgó emléket idézett: a szintén elõfelvételis Vilimi Lacival kiderítettük, honnan ismerhetjük
egymást – hát onnan, hogy õ volt az, aki Kazincbarcikán a középiskolás megyei csapatbajnokságon jól elpáholt, pedig tekintettel lehetett volna arra, hogy a matyó fõváros, Mezõkövesd gimnáziumának elsõ táblájához a megyei matematikai szakfelügyelõ, máskülönben osztályfõnököm, Hancsók Kálmán ültetett.

Így múlt el, ha nem is a világ dicsõsége, de az enyém – azé a (termetre is) kiskamaszé, aki köré korábban, alig hogy (összecsavart pokróccal) a „nagyok” kollégistává avatták-ütötték, tucatnyian gyûltek, csodálkozva, hogy nyerésre áll a verhetetlen házi bajnok (jól emlékszem, hogy Velenyák Jánosnak hívták?) ellen. Azt a partit is elizgultam, elvesztettem végül – az elsõ jutalomkönyv bejegyzése szerint másodikos koromban második lettem a kollégiumi versenyen. Az egyetemi kollégiumi bajnokságok közül csak egynek az emléke dereng
fel, nyilván, mert szégyenféle tapad hozzá: igazából restellenem illett volna, hogy gyõztem. Partnerem, druszám, Kovács Béla ugyanis végig sokkal jobban állt, csak hát az idõ, az idõ... – túllépte, holott tisztelõnye is volt talán. Azzal csillapítottam enyhe – díj, jutalom nem korbácsolta – lelkiismeret-furdalásom, hogy snellben szokatlan dolog partit föladni. Szimultánban már igen: így tett az élõ pontszámot tekintve életem legrangosabb ellenfele, a nemzetközi nagymester Bárczay László is, aki az egyetem díszudvarán talán túl könnyedén lépegetett az ötven jelentkezõ asztala körül, nem különben fenn a táblán. Rá egy-két évre a másik nemzetközi nagymester, Adorján András már nem volt annyira elnézõ: vele remire futotta. Sûrû vereségekre és igen ritka gyõzelmekre viszont Filep Tibor mesterrel, aki Portisch Lajossal indult, és bizonyára megszerzi a nagymesteri címet is, ha nem a pedagógusi hivatást választja. Debrecen elsõ számú sakkozójának

48

számított, a városi csapat elsõ táblása volt akkor is, amikor a tanári pályát elhagyva a Hajdú-bihari Napló kulturális rovatához került – újoncként, én pedig elmenõben voltam onnan, az Alföld olvasószerkesztõi székére pályázva. Filep „elvtárs” – azóta is így szólítom – általában nehezen állt kötélnek, azaz ült le velem, a pancserrel játszani, ám ha igen, ontotta az innen-onnan, zömmel Pákozdy Ferenctõl, a „Vásárhelyi” elõnevû költõtõl, az egyetemi könyv-
tár munkatársától hallott tréfás mondásokat, szófordulatokat. Az efféléket: „az ember gyalogfórral vidám terveket forral”, „egyszer élünk, egyszer lépünk, egy parasztot lecserélünk”, „Egalité Fülöp mondotta egy reggel, miért jössz rám ilyen egyesült sereggel”. Vagy: „megnyitotta nékem oldalát”. Az ellenkezõ oldalra sáncolt gyalogokat pedig ezzel a csatakiáltással indította elõre: „Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe rettenetes nagy dühvel özönöl?”. Ha döntõ anyagi elõnybe került vagy ha az ellenfél matt elõtt állt, ugyancsak kérdés röppent fel, a Shakespeare szonettjeit fordító Feri bácsihoz illõ: „imádkoztál ma, Desdemona?”.

Néha-néha találkozván, Tibor költõkhöz fûzõdõ sakkos történeteket emleget fel, holott nyugdíjas korában finomabban szólva a politikai rendõrség, durvábban a besúgók, ügynökök „mûködését” kezdte tanulmányozni, s két pótolhatatlan kötetet közzé is tett debreceni, illetve hajdú-bihari ténykedéseikrõl.

Az egyik (nem belügyes) történetnek Niklai Ádám a hõse, a szeretni és szánni való költõ, akirõl halála után derült ki, hogy eredeti neve Zech-Colbert volt, s hogy ifjú korában feltehetõen épp a származása miatt hányódott ide-oda, fõleg Borsod megyében, az ötvenes években dolgozott például cséplõgép-ellenõrként – õ árulta el – a szülõfalumban is. Nos, Ádám, esendõ lélek sûrûn járt az újság szerkesztõségébe, volt idõ, hogy õ válogatta ki a szombati kulturális mellékletek (akkor még voltak ilyenek!) verseit. A mozgásán látszott, mi cél vezeti.

Ha verset hozott, hajlott háttal bár, de egyenesen jött. Támolygott, ha honoráriumért jött (volna) – tudni lehetett, mire kellene a pénz. Tiborral ebéd elõtt a belsõ szobában, a nyelvtanfolyamon távol tanuló Bakó Endre helyén ültünk le ütni egyet (kettõt, hármat – ha hamar kikaptam), amikor Ádám valamitõl holtsápadtan ránk nyitott, s akadozó nyelvvel kérdezte, ki a rovatvezetõ. Ez a parti dönti el – feleltem, állítólag, s a válasz annyira megnyugtathatta, hogy egy fotelba süppedve hamarosan békés álomba is szenderült. Mire az ebédrõl visszaértünk, a fõszerkesztõ már intézkedett: a mûvelõdési központból, ami a munkahelye volt, jöjjön valaki Ádámért.

A másik történet Szalai Csabához, a szintén több kötetes poétához fûzõdik. Õt a hetvenes évek legeslegelején ismertem meg, Balmazújvároson, ahol lakott, s ahol olvasótábort szervezett, az egyik csoport vezetõjének például Nagy Gáspárt kérve föl. Hogy Csaba mennyire lelkes sakkozó, elõször a Keleti-fõcsatorna partján volt alkalmam megtapasztalni: a délelõtti mûelemzéseket ott tartottuk, és mielõtt visszamentünk volna a községbe (az idõ tájt Újváros volt a legnagyobb magyar falu), ajánlotta, ebéd elõtt játsszunk egy gyors meccset. Szó, mi szó, a csoportbeli gyerekek nélkülünk mentek ebédelni, mert hiába sürgettem Csabát, nem lépett a jóistennek se, csak gondolkodott, gondolkodott, feladni, befejezni pedig nem engedte a játszmát. Évekkel késõbb, amikor Csaba már a Napló gazdaságpolitikai újságírója volt, valami hasonlóban volt

49

részem: a Naplónál kezdett s az Alföldben hajnalig folytatott küzdelem során alig váltottunk egynéhány partit, az idõ jó része Csaba gondolkodásával telt el (sakkóra nem volt) – a valami okból gyarló emlékezetem szerint. A felelõs megnevezése nemcsak hosszú évek múltán könnyû, az volt már másnap is. Amikor Tibor a végkifejlet iránt érdeklõdött, vagyis azt a nehéz kérdést tette föl, hogy ki nyert, Csaba állítólag így felelt: „Azt nem tudom. Arra viszont emlékszem, hogy Béla megitta a potya bort, miközben mindig szidta, hogy vacak”! Egy demizson bor, akár három, akár öt liter volt, ifjú kettõnknek meg sem kottyanhatott volna hat-hét óra alatt, s ha mégis megkottyant, ezért biztosan nem a boros gazdát lehetett volna hibáztatni, hanem az én türelmetlen természetemet,
amelyik nem bírta elviselni, ha valaki óra nélkül játszva – szaknyelven szólva – nálamnál aránytalanul több idõt használ fel egy-egy lépés megtételére. A kortárs tanú, alias Filep mester elvtárs szerint Csabát még azzal is idegesítettem, ha hozzáértem egy-egy figurához, s õ emelt, szigorú hangon megszólalt, hogy „Béci, fogott!”, én nem szégyelltem egy másik bábbal lépni. Az Alföldhöz kerülve a Filep mesterrel vívott egyoldalú küzdelemrõl már
le kellett mondanom, nem ám arról a húsz-huszonöt üveg sörrõl, amit a nyert partik arányában ajánlott fel Tibor – fogadásból, természetesen -, és amit évekkel késõbb be is hajtottam rajta. A folyóirat szerkesztõségében is elõ-
elõkerült néhány üveg sör, a konyakot hígítandó, ha a fõszerkesztõnek, Kovács Kálmánnak kedve támadt játszani. Partnere legtöbbször Gyõrffy István volt, az egyetem bölcsészkara dékáni hivatalának vezetõje, õ Kálmán lemon-
dását, 1978-at követõen is gyakori vendégünk lett. Sõt, a leggyakoribb talán, Aczél Gézának, a helyembe lépõ új olvasószerkesztõnek köszönhetõen, aki korábban a magyar intézet könyvtárosaként jó barátságba került vele. A némelyek által Sörfinek, mások által Pista bácsinak hívott partnerhez felemás módon viszonyultam. Gyakorló egyetemistaként a felesége, Zsuzsa néni volt a vezetõ tanárunk, aranyos, kedves és okos asszony, aki korai halálakor magával vitte a titkát: Õ, akit (mint a kilencvenes években kiderült) a szüleivel s a húgával együtt gonoszul meghurcoltak, az otthonukból elûzve kitelepítettek Rákosi banditái, miért nem lett a rendszer (a szocializmus) esküdt ellensége. A titok nyitja, talán, a férje múltjában s jelenében rejlett: több barátom intett, hogy ne nagyon haverkodjak „Gyõrffy”-vel, mert besúgó, s mit ad Isten, évekkel a halála után valóban nyilvánosságot kapott a tény, hogy – nem ügynök, nem titkos megbízott volt, hanem rosszabb annál, tartótiszt. Talán
ezt a múltját szenvedte meg s vezekelte le azzal, hogy már özvegyen, egy agyvérzés után elvesztette a beszélõ képességét. Ha néha bejött még a szerkesztõségbe vagy ha mi mentünk el Gézával a lakására, már csak motyogott, érthetetlenül. És sírt. De sakkozott. Az Alföld nagyobb szobája, ahol a fõszerkesztõ, Juhász Béla íróasztala és a helyetteséé, azaz az enyém volt, az Aczél Gézával – nemegyszer órákon át – vívott sakkcsaták színhelye lett. Munkaidõben. Persze. Amit nekünk, teljes állású „dolgozóknak” sosem tett szóvá a félállású, az egyetemi óráiról bejövõ „fõnökünk”, igen ritkán maga is vállalván egy-egy partit. Fõleg Ratkó Jóskával, aki Nagykállóból, ahol könyvtárigazgató volt, át-átrándult Debrecenbe, népes és ifjú hódolói körébe. Ha Ószabó István, Dusa Lajos, G. Nagy Ilián, Magyar Jó-

50

zsef kíséretével érkezett hozzánk, akkor tudtuk, a fiúknak nincs türelmük kibicelni, s ezért meg talán azért is, mert nem tartoztak a folyóirat futtatott ifjai közé, hamarosan tovább mennek. Egyébként Jóskánál türelmetlenebb, idege-
sebb játékost nemigen ismertem: ha már biztos vesztésre állt, felborította a táblát, lesöpörte a bábukat. Had- és magaviseléséhez tartozott, hogy ilyenkor is „pancsernek” nevezett bennünket ez a máskülönben áldott jó lélek, aki egyszer, amikor Görömbei Andrásékkal együtt családostól Gergelyiugornyán nyaraltunk a mûvészeti alap emeletes faházában, hajnalban nyitott ránk, hogy elõbb elvigyen gombászni bennünket, utána pedig sakkozzunk. Andrásnak vagy ahogy közelebbi ismerõsei, barátai hívják, Andornak az is sûrûn fölemlegetett élménye-emléke maradt, amit náluk, a természetesen tréfásan Poroszlay úti kocsmának nevezett lakásukon mûveltem, azaz – megosztandó a lelkiismeret terheit – mûveltünk Láng Gusztival. Hogy Guszti átutazóban, Szatmárnémetibõl hazafelé tartva toppant-e be hozzájuk, vagy Debrecenben tartott elõadást s a vendégszeretetérõl híres Görömbei házaspár meghívta magukhoz, szinte mindegy is az elõadandó szempontjából. Abból, hogy egy éjszakára így is, úgy is szállóvendégük lett. Bár nem biztos, hogy illik ide a szó, hiszen nem megszállt náluk, hanem – megült. Alig öt percre lakván tõlük, áthívtak beszélgetni, borozgatni, ám amikor kiderült, a mókásan Kántor Lajos „ikertestvérének” nevezett Láng Gusztáv NB/I-es sakkozó, igen magas pontszámmal, akkor Andorék, hogy kipróbálják az erõmet, sakktudományomat, elõkerítették a sakk-készletüket, és attól kezdve nem volt beszélgetés, borozgatás se nagyon. Este úgy kilenc óra tájban láttunk neki s hajnali háromig toltuk-nyomtuk – természetes, hogy háziasszony, Kata hamar ránk unt, és nyilván így volt velünk a sakkozni kevésbé szeretõ s tudó Andor is, aki azonban merõ udvariasságból végigasszisztálta hosszú partijainkat, gigászi küzdelmünket – vigasztalhatott, hogy alul maradtam (3:2-re talán). Ekkorra pedig már én is igazolt versenyzõ voltam: nyomdász barátaink, Bobák Sanyi unszolására megalapították a Betû SE-t, amelynek a gerincét õk alkották, mi Aczél Gézával voltunk a sajtósok, lapkiadósok. A megyei bajnokságban kezdtük (alacsonyabb szint talán nem is volt), eleinte én voltam az elsõ táblás, majd huzamos formahanyatlásomat követõen Géza került (itt is) a helyemre, s aratott sorozatos gyõzelmeket. Szívósságát, lélektani hadviseléssel felérõ türelmét azzal a mondókatöredékkel tudnám jellemezni, amit Gyõrffy dudorászott a „Számtan, mértan, fizika, kis angyalom,/ X. Y. tanítja, kis angyalom” dallamára (eredetileg az X. Y. helyett nyilván a tanár nevét mondták), amikor Géza, mondjuk, tiszthátránya, biztos veresége ellenére sem volt hajlandó új partit kezdeni. „Majd csak megüt a guta, majd csak megüt a guta” (tudniillik míg fel nem adod) – ezt dudorászva többen biztathatták volna magukat a megyei bajnokságban is, Gézával szemben ülve. Vele esett meg, talán Józsán, talán Kabán, de mindegy is hol, hogy ellenfelét kezdéskor az óra beállítása s a játszmalap kitöl-
tése helyett más teendõk foglalkoztatták: „Nem iszunk elõtte egyet, b...d meg?”, fordult keresetlen szavakkal feléje, s hát a büfé felé. Ha egy kupica feles volt is az ajánlat, s ha a cechen osztoztak is (nyolcvan forint volt a meccspénzünk), majdnem biztos, hogy a ponton nem osztoztak – a Betû SE megnyerte a bajnokságot. S ahogy az lenni szokott, felsõbb osztályba (NB/II-be?) kerülve már

51

kicserélõdött a csapat, új játékosokat igazoltak (akik, persze, Debrecenben jól ismert „veteránok” voltak), hetente két edzést is tartottak – ahogy József Attila a párttól, úgy maradtam el én tõlük, koptam és koptattam le magam. Egyszer-kétszer még összeállt a régi gárda, például sajtónapi (János-napi?) országos ünnepségekre, vetélkedõkre – így szembesülhettem egyszer Papp Márió költõ fölényes sakktudásával (azaz kikaptam tõle – is). Ugyancsak a sajtóhoz kötõdik, a balatonszéplaki újságíró-üdülõhöz egy, az eredményt tekintve ellentétes, azaz gyõzelemmel végzõdõ házi bajnokság: itt a fölött a Bochkor Jenõ fölött diadalmaskodtam, akivel szemben elõtte, mintegy a versenyre készülve majdhogynem sorozatosan vesztettem. A váratlan gyõzelem azonban nem emiatt
maradt meg az emlékezetemben, s nem is a partnerem ma celebként elhíresült Gábor fia miatt, hanem mert egy családtörténet titkaiba avatódtam be. A homályba borult részletek helyett annyit: megkért Bochkor Jenõ, hogy nézzek utána, mi lett Nagykerekiben azzal a famíliával, akikhez Rákosi idején kitelepítették õket (vagy akiknél a háború közepette?, vagy a kitelepítéstõl tartva egy idõre meghúzták magukat?). A tanácsházán (Bocskay István falujában, ahol várat épített, s ahol a Báthoryak is laktak), készségesen válaszoltak a kérdéseimre – hogy „megbízóm”, sakkpartnerem elégedett volt-e válasszal, nem õrzik leveleim.

Az ütközetek sora immár legalább két évtized óta a Balaton déli partja után az északihoz köt, jelesül Szigligethez, ezen belül az alkotóházhoz. Hogy még ezen belül a társalgóhoz, könyvtárszobához vagy a volt elnöki szobák erkélyéhez – az idõk során változott. Változott, vagyis szûkült a tér. Annyira, hogy ma már, úgy tíz éve az unokával, illetve az unokákkal nyaralva partnert se igen találok. Más mezõkön lépdel Domokos Mátyás, akivel úgy vágtunk neki a csatáinknak, hogy kijelentette, csak órával szeret játszani s csak tíz perces partikat – nem szeret már hosszasan gondolkodni, mondta õ, akirõl Filep Tibor regélte, épp akkora tehetségként indult, mint Portisch (vagy õ). Matyi szisszenéseit, ha mást kellett vagy szeretett volna lépni, ma is hallom, s látom, ahogy összecsap-
ja a tenyerét mintegy az általa mondott szellemes, (politikailag) sikamlós történetek csattanójaként. Mindig úgy gondolok rá s mindig úgy gondolom, hogy igazából a sakk miatt fogadott a bizalmába, barátságába, s hogy a Nap kiadó általa szerkesztett sorozataiban ezért bízott meg három kötet összeállításával is, a Sarkadi Imre emlékezete mellett az In memoriam Móricz Zsigmond, illetve In memoriam Tóth Árpád címûekével. Az is megtisztelõ volt és maradt számomra, hogy a Külön sors – külön irodalom címû esszékötetemnek nemcsak a szerkesztését vállalta, hanem a Magyarok Világszövetségében a bemutatását is.
Aki szintén az égi mezõkön barangol már, s aki szintén nagy mesélõ volt, Balázs József valamelyik kötetébe – talán Az eltévedt tankba – azt írta be dedikáció gyanánt, hogy kedveli a Caro-Kann-védelmet (avagy megnyitást). Ezzel, persze, csak a kölcsönös élcelõdéseinket és lódításainkat folytatta. Az afféléket, hogy bezzeg itt és itt a nimzóindiai védelmet másképp kéne felépíteni, vagy tán nem kellett volna eltérni a Réthy-megnyitástól – mondtuk, mondtuk, de egyikünk se igen tudta, mit beszél. Illetve, hogy pontosan beszél-e, errõl

52

vagy arról a megnyitásról, védelemrõl az elmélet nem mást állít vagy javasol-e.Jóskát – többször mondta – nem a sakk vonzotta, hogy abban a turnusban nyaraljanak, amiben mi is voltunk. A gyerekének, Kata lányának talált jó társaságot Görömbeiék nagyobbik lányaiban, Rékában és Zsófiban, Vathy Zsuzsa és Lázár Ervin gyerekeiben, Zsigában és Fruzsiban, és hát a mi Katinkban és Balázsunkban. Oly annyira szeretett Szigligeten lenni, hogy bár nagybeteg volt, hetente kétszer kellett Pestre dialízisre járnia, mégsem panaszkodott sosem az órákon át döcögõ vonatra, az utazás fáradalmaira. Kirándulni is velünk kirándult, addig jött, míg bírta szuflával, aztán ontotta a történeteit – például arról az indiai útjáról, ahol filmesként vett részt Mészáros Mártával, a nagykövet pedig (vagy „csak” a kulturális attasé?) Csák Gyula volt. Vagy a városmajori park pénzre játszó sakkozóiról regélt, hozzájuk kibicelni „járt le”, s közülük nem egyrõl tudta (mert nyilván szóba elegyedtek), hogy rá van szorulva a csekélyke
gyõzelmi pénzre is.Csekélyke pénz? Monoszlóy Dezsõ maga mesélte, amikor ifjú feleségével meghívott a nyaralójába (lakóház volt ez inkább, ám õk csak nyaranta éltek benne), hogy amikor Bécsbe került, igazából a sakk lett a legfõbb jövedelmi forrása. Írásból, könyvekbõl nem lehetett meggazdagodni – sakkból lehetett,
játszották bár a partikat parkokban vagy kávéházakban. Fogadásokról beszélt, egyre emelkedõ összegekrõl – emigráns múltja meghatározó tétjeirõl. Tegnapi jelene pedig? Bár többször be-benézett az alkotóházba, nem rémlik, hogy bárkivel is leült volna játszani. Holott legendák keringtek itt is végeérhetetlen csatározásokról, Bella István (akivel, Isten ne vegye bûnömül, nem szívesen játszottam) meghökkentõ megnyitásairól, az egy idõben szintén szigligeti lakos, Temesi Ferenc lerohanó stílusáról, támadásairól, Kiss Benedek pozíciós harcairól, megfontolt apró lépéseirõl. Utóbbiak táblájának még a közelébe sem kerültem – mondhatnám úgy is, még a közelébe sem hívtak. De sokáig nem hívott mind ez ideig utolsó játszótársam – ellenfelemmé lett partnerem? -, Tamás Menyhért sem, akivel több nyáron át úgy kaptattunk-baktattunk strandra le és strandról fel, gyalog a gyerekekkel, hogy nem derült ki: szeret is, tud is sakkozni. Nem szenvedélyes, izgága, hanem inkább visszafo-
gott, már-már mélabúsan töprengõ játékos; nem az a fajta, aki percenként kérdezi, mikor ütünk már. Nem sakk-függõ tehát. Meccs közben neki sem szokása beszélni, „dumálni” – noha számtalan érdekes esetet és filológiai-bibliográfiai tényt õrzött meg megbízható s pontos emlékezete. Fõleg abból az idõbõl, ami-
kor a Népszava szombati mellékleténél, a Szép Szónál dolgozott – ám hiába biztattam akár a boros flaskák mellett is, hogy verje gépbe (azaz írja meg) irodalomtörténetileg izgalmas, korjellemzõ élményeit. Mindeddig nem verte, nem írta. Titokban talán neki kezdhetett... Ha nem is úgy, mint én ennek az emlékezésfélének, amelynek képernyõre billentyûzése Kósa Csaba érdeme – már ha egyáltalán érdemes volt bíbelõdnöm „sportpályafutásommal”, az eredményekkel, az ellenfeleimmel. Ez esetleg még kiderülhet, az azonban már sohasem, hogy Kósa fõszerkesztõ úrral hogyan is állunk meccsileg. Õ nyert többet vagy én? – tanulságnak sem komoly, hogy annó dacumál poharak helyett a bábukra kellett volna inkább (ködös) tekintettel lenni.

53

Mindenesetre mára már, nyugdíjasként, nincsenek szerkesztõségi bulik, nincs csapatbajnokság. Néha felbukkan egy régi ismerõs a Betû SE-bõl, s hív, menjek kedd vagy szerda esténként a közeli sörözõbe, kis tétre játszanak, kétszáz forint egy parti, nyerhetnék, ahogy a partnereket ismeri, egy-egy alkalommal úgy kétezer körül. Néha kibicbõl játékos leszek, mint tavalyelõtt Párizsban, a Luxembourg-kertben, ahol talán már megsajnált egy velem korú, a táblát a nylonszatyrában lógató férfiú, s egy asztalra kirakva a bábukat, intett, üljek vele szembe. Ugyanazt a felállást és cseleket erõltette mind a négy partiban – visszaéltem a vendégjoggal, nem kegyelmeztem neki. Mint ahogy nekem sem kegyelmez állandó partnerem, a GNU Chess (ha nem volnék sakk-függõ, messze elkerül-
ném!), pedig mindössze öt másodpercnyi idõt engedélyezek neki (is) egy-egy lépésre, s a nyitó lépése megtételekor is (mindig sötéttel kénytelen játszani) addig nyaggatom-nyomogatom, míg az e4-emre nem e6-tal válaszol. Muszáj neki – s mégis aránytalanul többször nyer, mint veszít. Talán azért is, mert a feladás „programját” mint olyat nem ismeri – lehet öt vezérem s neki csak a királya, lépdel csak, lépdel, egészen a mattig. Így idézi emlékezetembe egyik-másik régi játszótársamat. Nem Perge Mikire gondolok. Hozzá nem egy stílus, viselkedésforma élménye kötõdik, hanem a sakkozás maga. A gyermekkorral. És a szülõfalummal.

Bertha Bulcsu egy falusi futballpályán