Vásárhelyi Pákozdy Ferenc (1904-1970)

/a sakkozó debreceni emlékeinek nyomában…/

Életének 97. évében 2011. augusztus 16-án Debrecenben elhunyt Tóth Endre, József Attila – díjas költő. Legjobb barátja, kor- és költőtársa volt Pákozdy Ferencnek, akit hosszú élete során soha nem felejtett. Visszaemlékezéseiben /Kortársaink, barátaink. Debrecen 1986./ talán ő mondja el fájó őszinteséggel legszebben nekünk, ki volt Pákozdy Ferenc.

„Nem tudok Pákozdy Ferencről szabályos emlékezést írni. Nem tudok róla elfogultság, megindultság és keserűség nélkül szólni. Nemcsak költőtársunk volt, sorainkból messze kimagasló lírikus, hanem ritka s az életben alig föllelhető, mindig s bármilyen bajunkban segítségre kész barát! …

…Elpusztulása olyan fájdalmasan érintett, hogy fizikai hiánya miatt sokáig szenvedtem. Halála óta kerülöm a nekem oly kedves Darabos utcát, ahol Csokonai, Ady és Tóth Árpád után ő is lakott. Színes, szellemes egyénisége elmúltával szürkébb és szegényebb lett a környezetünk…

… Talán az utolsó magyar polihisztort vesztettük el benne. Diplomája szerint jogász volt, zsenialitása jogán poéta, mellékesen első osztályú sakkozó, hivatala szerint könyvtári szakreferens!!

Úgy gondolom, a sakkozóra való utalás nem véletlen. Már csak azért sem, mert neves irodalmárok sem feledkeznek meg erről, a sakkozóra is emlékeznek később, részletesebben elemezve a nemes játékhoz való vonzódását. Megérezték azt, hogy „Ferkó” (gyakran így szólították) életében a sakk halálosan komoly játék, majdnem egyenrangú művészet volt a poézissel.

Pákozdy Ferenc több mint 40 éve halt meg. Fiatal sakkozóként ismerkedhettem meg vele az 1969. évi városbajnokságon. Versenysakkozóként nekem is a sakk körül forgott a világ, így „csak mellékesen” tudtam róla, hogy költő (is)! Szuggesztív egyénisége, különlegessége engem is lenyűgözött, ahol ő megjelent, arra oda kellett figyelni.

Halála után – az elmúlt évtizedekben – már jobban odafigyeltem költészetére, igyekeztem mindent megtudni róla. A négy évtized hosszú idő, emléke elmosódik, fiatalok már a sakkozót nem ismerhetik.

Az irodalomban Pákozdy Ferenc ma is élő. Költészetét, műfordításait kötetei és tanulmányok őrzik. De mi őrzi a sakkozó emlékét? Sakktörténelem aligha, mert az nincs. Sakkozótársai? Csak néhányan élnek már. Itt vagyok én, aki oly sok időt tölthettem el hiába – szembesülök vele, hogy mily keveset tudok róla. Ezt a keveset oszthatom meg most az olvasóval…

Sétára indulok 2011. nyarán Debrecenben, hogy találjak valami nyomát „hősünknek”. A múltról írok, s hogy blogolvasónk az unalomtól el ne aludjon – vagy máshova kattintson – egy „feleselő” sétára invitálom, mint T. S. Eliot – Alfred Prufrok szerelmes énekében. Ez már érdekesebbnek tűnik, „induljunk el – te meg én… Alkonyatok, kis kertek és frissen locsolt utcák után”…

Sakkozók vagyunk (pontosabban én csak voltam, jogosan igazítod helyre) és ha érdekelne a sakktörténelem (de nem érdekel…) tehetnénk egy sétát (utálok gyalogolni…) a Darabos utcán (de miért pont itt?...) Itt lakott hajdan Csokonai, Ady, Tóth Árpád és …(van valami közöm hozzá? Mintha lebontották volna a lakásokat…).

Ha lenne időnk, (nincs, mindig van fontosabb) végigsétálhatnánk (hamar fáradok, miért nem jár itt villamos?...) ráérősen, (de én mindig sietek) egyenes derékkal, (de nehéz, egész nap ülök és görnyedek…) fejünket felemelve, (hű, de merev a nyakcsigolyám, már meszesedik?) megállhatnánk a 61-es számú lakóház előtt. (végre! kifújom magam). Szemünk fénylő sugarát magasba emelnénk, (hűha, egész nap a számítógép monitorát bámulom!) észrevehetnénk (de rövidlátó is vagyok, miért ilyen árnyékos ez az utca?) egy emléktáblát. (Hogy? Nem látom tisztán, rá lehetne kattintani még 50%-os nagyításra?...) Elgondolkozhatnánk (aligha, a napi programozástól és játékoktól fáradtan…) és töprenghetnénk (azon, hogy nem jöttem rá a matt 3-ban a megoldásra?) azon, hogy a tábla szerint itt élt, dolgozott és sakkozott Pákozdy Ferenc.

Oké – mondod – akkor ez megvan. Megyek is, mert nagyon eltelt az idő. – és el is tűnsz a Honvéd utcai villamosmegálló felé…

„Nem így képzeltem el,

Egyáltalán nem így képzeltem el.” – visszhangzik még bennem Eliot, majd egyedülmaradva átváltok e terhes „királyi többesről” egyes számú gondolataimra.

Debrecen Műemléki Bizottsága és Önkormányzata jelölte meg a lakóházát nagyrabecsült költőjének, aki 18 évet élt itt.

Mi sakkozók is méltán lehetünk rá büszkék: „Feri bácsi” az egyetlen versenysakkozónk (!), akinek emléke így is megmarad!

Talán többen is észre fogjuk venni…

Szülővárosa, Hódmezővásárhely sem felejti: utcanévvel és sakkegyesülettel (!) emlékezik rá; nemrégen sakkcsapatuk felvette a V. Pákozdy Ferenc Sakk Sport Egyesület nevet.

Eredményes városi sétám végén, a versenysakkozó eredményei után kutatva fellapozhatom (?!) Debrecen – soha meg nem írt – sakktörténetének lapjait és közzétehetem csapateredményeit.

A D. Vörös Meteor és a DEAC két rivális sakkcsapata volt Debrecennek, és 1965-66. évben az egyetemista csapat is felkerült az első osztályba. Hogy 1962-ben Feri bácsi miért igazolt át az egyetemhez, (munkahelye ott volt!) ma már kideríthetetlen. 1967-ben visszaigazolt, de ekkor már nem volt aktív játékos, már kevés időt tölthetett Caissa istenasszonyával. Amikor 1969. telén megbetegedett, betegségét már egyre inkább vele töltötte. A Darabos úti lakása „sakk-klubbá” változott. Nap mint nap kérte sakkbarátait, hogy jöjjenek, és végeláthatatlan snellpartikat játszottak „mindhalálig”. Viaskodott az infarktussal, a tollat nem tette le, „Infarktus 110” versében így búcsúzott:

„Kora tavaszra kinyílnak a fák,

vállalkozik a város, a világ.

Lehet, hogy akkor én már nem leszek,

csak sürgő-forgó karok, hős kezek,

s két néhai darabos utcai;

boldog Ady, boldog Csokonai.”

1970. május 11-én ment el. A debreceni köztemetőben díszsírhelyen alussza örök álmát.  

Bodóháza, 2011. november 18.             Szilágyi Sándor