Sipos Ferencnek a debreceni sakkozók 93 éves nesztorának

„Albert minden héten rúg gólt, s Tal minden héten áldoz tisztet. De egyformán megkapjuk a magunkét csakugyan?

Tabi László aki közismerten mindkét sportágnak nagy kedvelője, szakértője volt, tette fel ezt a (provokáló) kérdést 1960-ban a Népszabadságban „Pardon egy percre” szatirikus heti rovatában.

Szellemesen élcelődött (bosszankodott!) azon hogy a „futball őrültek” és a „sakkőrültek” nem egyformán részesülnek sportáguk örömeiből a sajtó jóvoltából.

„Kinyitom este a rádiómat – írja – hogy meghallgassam a sporthíreket. Mondja aztán a rádióm Budavecz ínszakadása nem jött rendbe és Gyapács II. fogja helyettesíteni. Na ez futball ez is fontos… De én nem tudhatom meg hogy Botvinnik nyert-e már játszmát Tal ellen, pedig ez világbajnoki mérkőzés.”

Az űrutazás nevezetes esztendejében 1961-ben, amikor Gagarin először kerülte meg a földet, 13 éves iskolás voltam Hajdú-Bihar megye poros falujában Derecskén, és megtapasztalhattam hogy sakkjátszmát, sakkeredményt a Népszabadságban találok, elsősorban a szombati számban. Az iskolában, a „grundon” társaimmal naphosszat kergettük a labdát, „futballőrültek” közé tartoztam, focihíreket kerestünk, és nagyon örültünk annak hogy minden a futball körül forog. Igen akkor a „felnőttek” világában is központi szerepet játszott, a legpontosabb látlelet erről Odze György visszaemlékezése : (Halotti beszédeim Budapest 2005) „Népstadion : Budapest legnagyobb sportpályája. Akkor még volt foci Magyarországon. Egy-egy fontosabb bajnoki mérkőzésre hetekkel korábban kellett jegyet váltani, a csapatok telt ház, 60-70 ezer néző előtt játszottak. Illett követni az eseményeket. Hétfőn reggel minden magyar férfi a sportnapilapot olvasta…”

Meg a Népszabadságot – teszem hozzá gondolatban – majd egy évtizeddel később Budapest felé utazva a debreceni sakkcsapattal mivel sakkozóinak kezében az elmaradhatatlan Népsport mellett ott lapult a Népszabadság is aminek olvasását ,mindannyian a hátoldalon lévő sportoldallal kezdtük…

„61” nyarán azonban még Albert, Göröcs és Tichy góljai nyűgöztek le, Caissa mosolya alig ért el hozzám, csak futó érdeklődést mutattam a sakkjáték iránt. Három év múlva fordulat történt életembe és a sakkjáték vette át a főszerepet.

De hogyan tanuljon meg sakkozni, hol versenyezzen egy alföldi községben a kultúrában is halmozottan hátrányos helyzetű diák? A faluban a Magyar Sakkélet lapnak hírét sem hallottam, könyvtárban volt két sakk-könyv (Alföldi : Hogyan sakkozzunk?, Asztalos-Bán : A sakkjáték elemei) egyéb semmi. Népsport is alig jut el vidékre, néhány sakkjátszmával, így böngésztem aztán más nem lévén a Népszabadság sportoldalát, s nagy öröm volt számomra újra és újra lejátszani 1965-ben Tal-Portisch világbajnok jelölti párosmérkőzés játszmáit – szerencsémre – mindet leközölte a lap… Ahogyan csökkent a futball iránti érdeklődésem és nőtt a sakkszenvedélyem, megtanultam hogy a sakktudásért külön harcot kell megvívni. Igaz nem csak sakk volt az egyedüli, hiszen a helyi Tótfalusi Sándor diákjaként ahhoz is külön szerencse kellett hogy eljusson hozzám Lermontov korunk hőse, és Puskin Anyeginja is – ha kellett ha nem – oroszul is… De mindkettő rám talált akkor is ha nem a „Néva partján születtem” nem is a „poros Odesszában” csak a Kék-Kálló menti, egykori Esterházy uradalom mezővárosában, nem hercegi utódként, csupán jobbágy család késői leszármazottjaként. A Népszabadság sakkrovata hasonlóan nehéz körülmények között igéz meg egy kisiskolást Bocskai szebb napokat látott községében Nagykerekiben ahonnan a 324-es gőzösök csak napi három alkalommal indulnak Debrecen felé. Egyedül tanulja meg a lépéseket, versenyalkalma nincs vagy alig van, de az a gőzös mégiscsak behozza Debrecenbe és „Caissa lovagjai” közé emelkedhet, ma blogunk vezetője… A harmadik… Ő már a szerencse kegyeltje, a legkisebb királyfi”. „Sakkozó faluban” Bagamérban született, országos hírnevű sakkiskolában tanul ő találkozik először (közülünk) Szabó László nagymesterrel szimultánon, ő jut az elsők között országos úttörő bajnokságra, ő győzi le országos ifjúsági bajnokságon Sax Gyulát, a későbbi nagymestert… A három fiút egymás felé sodorja a sorsuk a sakkjátékkal : Balogh Sándor, Bíró Gyula, Szilágyi Sándor 1973-ban a Debreceni Spartacus OB I-es sakkcsapatában már mesterjelöltként együtt sakkoznak hosszú évekig. Már nem a Népszabadságból merítik sakkismereteiket : több nyelven hozzájutnak sakkirodalomhoz, tanulhatnak, kipróbálhatják erejüket országos versenyeken, és életük során ők már nem szabadulnak Caissa bűvköréből…

Sakkozóink közül bizonyára többen is őriznek hasonló gyerekkori emlékeket napilapunk sakkrovatáról, s a szerencsésebbek több újságról is. Csak később tudtam meg, hogy például ezidőben a Magyar Nemzetben Szabó Lászlónak volt hetente sakkrovata, a Pajtás lapban időnként jelentek meg sakkfeladványok, ez nem jutott el hozzám – mert nem voltam úttörő – pedig szerettem volna…

A Népszabadság sakkrovatai azonban tovább kísértek. Együtt sakkoztunk a hetvenes években a Debreceni Spartacusban Sipos Ferenccel, és nála rendszeresen láttam a lapot. Minden nap az újságárusnál vásárolta, és a helyi Naplót (ami a csapatunk sakkmérkőzéseiről részletesen tudósított!) sosem láttam a kezében. Nem csak a sakkhíreket keresi gondoltam, vagy az általam nem észlelt „sorok közötti” információkat találja meg. Alkalomadtán rákérdeztem. Feri bácsi aki közismerten nem bőbeszédű ember – sem akkor, sem most – fölényes mosollyal az általa éppen szükségesnek talált rövidséggel, kicsit talányos sejtéssel csupán ennyit mondott : „A helyi lap, csip-csup híreit fölösleges olvasnom. A Népszabadság országos lap, és ebben benne van minden fontosabb amiről tudni kell. Majd rájössz te is” – és már el is köszönt. Évtizedek jöttek-mentek s mindig fontosabb dolgaim után lótva-futva jó időre háttérbe szorult nálam a kérdés további vizsgálata. Ez év nyarán az 1961 évi debreceni sakkversenyről írott megemlékezésem közben újra eszembe jutott, s úgy döntöttem : itt az idő, méghozzá a legutolsó lehetőség.

Az 1961. évet választottam ki a vizsgálatom tárgyának két kérdésre keresem (kerestem) a választ.

1. A sportoldalon a napi közlési gyakoriságot tekintve, a sportágak között hányadik helyen van a sakk?
2. 2. A sportágon belül, a sakkhírek minőségi szintje a legmagasabbtól lefele meddig terjed?

Fél évszázadnyi távolságból azonban nekem és fiatalabb kortársaimnak is fel kell frissíteni – fiatal blogolvasóinknak pedig megismerni a tisztánlátás érdekében a lapról a fontosabb tudnivalókat : Az MSZMP országos napilapja. Hat alkalommal hétköznaponként jelenik meg (ma is). Vasárnap és ünnepnapokon szünetel. Terjedelme általában 16 oldal, hétvégi – szombati és ünnepi szám 24 oldal, ára 60 fillér, ünnepnapokon, szombaton 80 fillér. Jelentős politikai események alkalmából (piros betűs fejléccel) jelent meg, előfordult hogy „helyhiány” miatt s sportoldal elmaradt. Évenként így kb. 300 alkalommal látott napvilágot.

Összefoglalom röviden az év legjelentősebb versenyeit, a legerősebb 10 nemzetközi verseny első három helyezettjével közlöm. Ifjúkorom legnagyobb sakkhősei közül bizony már eltávoztak sokan, köztük Botvinnik, Tal, Petroszjan, Keresz, Bronstein és Fischer is… A hatvanas évek történetéhez felvillan Hruscsov, J.F. Kennedy és Kádár János neve, azoké is akik ebben az évben távoztak : Hemingway, Hatvani Lajos, Sarkadi Imre, Csók István…

Nekünk azonban fontosabb hogy „mi” is ott legyünk akik beleszülettünk ebbe a korba. Ribli, Adorján, Sax trió sakknemzedéke, akik Beatlest, Rolling Stones-t, Illést, Metrót hallgattunk, rajongtunk vagy közömbösek voltunk. A debreceni Művész moziban zsúfolt nézőtéren lelkesedtünk Bergmann filmjeiért, de nekem ez (is) kevés volt : A „Szovjet Kultúra Hetén” egyedül élvezhettem „Majakovszkij élete” című filmet, lehet hogy a pénztáros és gépész ma is emlékeznek rá, hogy „egy” (!) kóbor néző miatt nem mehettek haza… Faltuk Salinger, Vonnegut, Updike regényeit… én hozzátettem Solohov, Tolsztoj, Ajtmatov felejthetetlen műveit. Vígszínházba – a csapat fővárosi mérkőzésein – a „Poppfesztiválra” már nem kaptunk jegyet, de megnéztem Kazimir : Kalevaláját, és el tudtam csalni blogvezetőnket esti programra a Szovjet Kultúra Házába… Éltünk, dolgoztunk, családot alapítottunk, és ma egyre nehezebbem látjuk magunkat a múlt tükrében… valahogy így :

„Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.

Össze tudod még rakni a Margitszigetet?

Már minden csak dirib-darab, szilánk avitt kacat,

A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.”

A költő nevét nem írom le, hogy legyen egy megfejtendő rejtvény is a már unatkozni kezdő olvasóinknak. Az ifjú nemzedéknek könnyítésül elárulom hogy a fenti költőnk írta az alábbi – nekünk debrecenieknek nem tetsző – mondatot 1942-ben :

„Kassán kultúra volt, Debrecenben csak disznóöléshez értenek.”

                                                                                              (folytatás következik)

Bodóháza  2011. december 5.                                                          SziS