A felső képen: balról Szilágyi Sanyi, mellette én vagyok.

Az alsó képen, a "falhozállítottak a rendszerváltáskor" Szilágyi Sándor, Kovács József, Aranyász Miklós, Balogh Sándor.

Háttal az ajándékozó: Bauer Kálmán vezérigazgató, takarásban: Sárdy Ferenc újságíró

Ha már az ember látja az út(ja) végét, akkor illendő visszanéznie, rápillantani arra, hogy mit hagyott hátra. Ha ez a visszatekintés, az emlékezés fényében történik, akkor nem a valót látja a maga pőreségében, hanem a hiúsága burkában tündöklő csodát.

Ezért jó egy barát – Szilágyi Sanyi -, ki eléd rakja a számokat, a rideg valót, a könyörtelen tényeket, hogy ne csak eredményeidet, erényedet lásd, hanem bukásod, gyarlóságod, tévedhetőséged is.

Életem során négy OB-s klubban játszottam, a Debreceni Spartacusban 9 évet, a DUSE-ban 3 évet, a Kaba csapatában 4 évet, a Debreceni BETŰ-ben 18-at.

Ha újra kezdhetném, a DUSE-t kihagynám, mint ahogy azt a két gyalázatos évet is – 1977, 1982 -, mikor a magam elvárása alatt teljesítettem.

Nyolc évet az OB-I-ben , a többit, huszonhatot, az OB-II-ben játszottam.

1969- napjainkig 43 év telt el, mint látod Kedves Olvasó kilenc év kimaradt.

Az a kilenc év másra kellett.

Visszatérve a sakkra, volt év, - az egyik gyalázatos - mikor nem nyertem partit, volt, amikor nem remiztem, és volt négy is, amikor nem szenvedtem vereséget. Eltelt úgy 11 év, hogy csak évente egyszer kaptam ki. Voltak fényes évek, amikor 75-80%-os teljesítménnyel járultam hozzá csapatom szerepléséhez.

A jelenlegi klubomban, a BETŰ-ben 11 éven át játszottam az éltáblán.

Ma ott játszom ahol a kezdetekkor, - 43 évvel ezelőtt - a tőlem öt évvel fiatalabb Forgács Józsi mellett, de ma már Ő sem kisgyermek!

Nézzük, hogyan beszél arról, amit én elmondtam: Arany János

(Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.)

A lepke

Zöld lepke, mint hulló levél,
Melyet tovább legyint a szél,
Nem száll virágot lepni meg,
Csak lenn, az út porán libeg.

Nincs feltünő bársony meze,
Csilló-pora, fény-lemeze;
Virágkorát most éli bár:
Oly színhagyott köntösbe' jár.

Volt napja, volt, négy, tán öt is,
Hogy izlelt ő szerelmet is;
Most a jövőnek hint magot;
Nem fél, hogy a láb rátapod.

Szegény! ha rátoppantanék,
Pusztulna ő s egy nemzedék;
De oly bizalmas ott alant:
Mért bántsam a kis gondtalant?...

Élj, lepke! éld múló nyarad,
Ha még egy-két napod marad:
Jöhet vihar nagy-hirtelen,
S megfagysz esőn, hideg szelen.

Köszönd, hogy már tekintetem
Földhöz lapúl, nem föl vetem:
Ha bátran még fenn hordanám,
Rád is tiportam volna tán.

Mért nézzek a magasba fel?
E szép világ: egy köd-lepel;
Nem látom az ég madarát,
Csak téged itt s útam porát.

Nem a pacsirtát, aki szánt;
A napnak áldott fénye bánt;
De az anyaföld szintelen
Fakóján megnyugszik szemem.

Sorsom pedig, s egy méla gond
Egemből már a földre vont;
De nem remény-magot vetek:
Azt nézem: hol pihenhetek?

(1877 júl. 3)

Epilogus

A költemény megjelenésének hírét 1878-ban a lapok előre jelezték, s azt is, hogy a költő azzal adta át Gyulainak, ez az utolsó vers, amit még életében kiad.

Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon'...
Legfölebb ha omnibuszon.

Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se' irigyeltem.

Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy' áll orra
Az út szélin baktatóra.

Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, --
Félreálltam, letöröltem.

Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.

Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.

Ada címet, bár nem kértem,
S több a hírnév, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.

Kik hiúnak és kevélynek --
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?

Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.

Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés, amit beválték
Félbe'-szerbe'
S hány reményem hagyott cserbe!...

Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.

Az elkésett

Későn keltél, öreg! hova indulsz már ma?
Nyakadon a vénség tehetetlen járma;
Messze utad célját soha el nem éred:
Jobb, ha maradsz s "lement napodat dicséred."
"Tudom, sikerűltén sohasem örűlök,
Szándékomnak tán már elején kidűlök:
De hiú tett is jobb áldatlan panasznál:
Űz gondot, unalmat, és a mozgás használ."

(1877 júl. 7)