Amikor Gáti Karcsiról - ha figyelmesen olvastad a blogot akkor már találkoztál a nevével nálunk - sakktanítójáról, edzőjéről beszél az örök BETÜ-s, az örök nyomdász, Miléné Valika, mindig azt érzem, hogy tele van a szíve az iránta érzett szeretettel. Karcsi szolid, szerethető ember volt. Nem hőbörgött, nem hőzöngött sosem. Ha beszélgetést, elemzést kezdeményeztél vele, nem tért ki előle. Ekkor tapasztalhattad meg közvetlenségét, szerethetőségét. Engem egy dolog fogott meg nagyon Karcsiban. Az pedig nem volt más, mint öreg, elaggott Édesanyja iránt tanúsított kedves, türelmes szeretete. Úgy érzem Karcsi ebben a legnagyobb volt közöttünk, Ő volt a nagymesterünk. Érdekelne, hogy rajtam kívül, hányan emlékeztek erre, erre a sírig tartó szeretetre. S arra az öreg nénire aki csendben várta a versenyteremben, hogy a játék végre visszaadja a fiát neki.

Hoztam egy partit, még Karcsi miskolci idejéből, már szégyellem, hogy én nyertem...