„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj s nem tudja hol lakott itt Vörösmarty Mihály.”

Ifjú versenyzőink közül bizonyára sokan tisztába vannak vele, mi idősebbek pedig biztosan tudjuk: Nem lakott itt Vörösmarty Mihály. Ha költő nem is,de sakkozó lakott itt, és mint Balla János egykori sakktanítványa még elmondhatom hol lakott itt emlékversenyünk névadója, sakkozó családja.”A Thököly és Kossuth utca találkozásától nem messze a Kossuth u.27.szám alatt ma is áll és dacol a múló idővel az a kis lakás, ahol 1957-től közel három évtizedig élt családjával a Derecskei Sakk Kör alapítója. Hosszú és – mondhatjuk így – kacskaringós út vezetett Derecskéig. Hajdúszoboszló, Zebegény, Kolozsvár, Ukrajna, Debrecen, Nagyléta útvonal után itt talált otthonra 44 évesen, ebben a kis kertes családi házban. A magyar közigazgatás kiszámíthatatlan véletlene sodorta ide, 1956. február 1-én megszűnt a nagylétai járás, és János bácsi – aki ekkor a Járási Hivatal tisztviselője volt, - munkahelye Derecske lett. Sikerült megvásárolni a szerény lakást, és – akkor még nem sejthették – itt nőnek fel a gyerekek, itt járnak iskolába, itt válnak „derecskeiekké.” Az otthonteremtés nem könnyű munkája mellett, a család munkahelyén, és a település társadalmi életében is hamar megtalálta helyét és sikereket ért el. A Hajdú-Bihari Napló a hatvanas évek derekán már Balla János „sakkozó családjáról” cikkezik és számol be sakksikereikről. Jogosan, hiszen ekkor a család minden tagja versenyző. János bácsi szervezi meg Derecske első megyei osztályban játszó sakkcsapatát, játékosa is, egyéni versenyek, szpartakiádok résztvevője. Felesége járási női szpartakiád győztese, és megyei döntőn 2. helyezett. Ilona és János csapattagok és ifiversenyzők. Ahogyan felnőnek a gyerekek, az életútjuk során a sakk háttérbe szorul. Ilona, a főiskola elvégzése után Keszthelyre költözik, János Derecskén marad, jelenleg is itt él családjával. János bácsi szenvedélye – a sakk – élete végéig tart. Ez a Kossuth utcai kis ház és kert, a ma is meglévő öreg körtefájával, sokkal többről mesélhet még, elfeledett titkokat rejt. – A kertajtón belépve nemcsak szőlő rejtezik itt hanem a „füttyös gyümölcsös” is. János bácsi a szellemi munkából kikapcsolódva szívesen kertészkedett. Itt varázsolt szelíd tanyát de nem csak itt: a „Kolompírkertben” is művelt 200 kvadrát földet családja segítségével, - bár a gyerekek egyáltalán nem szelíd nosztalgiával emlékeznek a kerti munkára…

Mi sakkozók se nagyon tudtuk, hogy méhészkedett is: a kertben, nyáridőben két kaptár mellett szorgoskodott. Otthonülő, bezárkózó ember sosem volt. Az utazás vágya és valósága is végigkísérte. Nem csak sakkmérkőzésekre, úttörőtáborokba utazott, ez is kevés volt neki. Társutazásokon nyugdíjas korában is ott volt és – természetesen – mondom én – a derecskei első nyugdíjas klub alapító tagja is volt vezetőségi tagként.

Évtizedek múlnak, emlékeink fakulnak, gyakran csak egy épület, amely az ember életútjánál is hosszabb lehet figyelmeztet: őrizd meg annak emlékét amelynek részese lehettél. A VII. Balla János emlékversenyünknek megnyitása jó alkalom hogy az emlékező jogán néhány gondolatom megoszthattam veletek, ami csak egy szorgalmas gazdag élet múló perce lehetett.

Induljanak a sakkórák, új reményekkel, új győztesekkel. A sakkórák ketyegésénél, sokszor újra hallom János bácsi vidám hangját, amint győzelmet ígérő végjátékhoz érkezett, nagy lendülettel indította gyalogját: „most már megyek mint a lépegető exkavátor”.

Sáránd, 2012.októberében.

Szilágyi Sándor