A legfagyosabb márciusi  éjszakán lehelte ki csöppnyi lelkét. Ma temettem el.

Eredeti neve; Gatyás volt. Hárman maradtak még a társaságból; Bársonyka, Cirmos és Petike.

A Petike név nem a nemére utal, ez abból ered, hogy ő volt a Pepita s lett belőle Petike, de mára már ez a név is megkopott, egyszerűen Sántának szólítjuk.

Kóbi, vagy ahogy becéztük, Kóbika, nagy kedvencünk volt.

 Amikor nem bódult-kábult állapotában leledzett akkor nagyon életrevalóan, cselekvő aktivitásban töltötte perceit.

Úgy éltek ők, mint Indiában a szent tehenek, de nem ám gebe-soványan, hanem tisztességgel ellátottan.

Rájöttél már kedves olvasóm, hogy kik Ők? Ki; Sánta, Bársonyka, Cirmos és Kóbika?

Nem mások ők, mint Anyám tyúkjai.

Hogy ki vagyok én, ki ezeket a sorokat rovom?

Nem vagyok más, mint az ő szolgájuk.

Ma én ástam meg Kóbika sírját, én temettem el, én álltam a halotti tort és kitakarítottam a tyúkólt.

Friss vizet töltöttem edényeikbe, magvakat szórtam eléjük, kukoricát, búzát, napraforgót és kukoricadarát, szolgálataimért cserébe kaptam egy tojást.

Mindig elégedett voltam a béremmel, a szolgasors ellen sem berzenkedtem.

Van bennem egy cseppnyi Szent Ferenc.

Ha már Ferenc szóba került hadd mondjam el;

Ahogy néztem a Vatikán előtti megtelt teret, láttam a Pásztort ordasok hada között.

Királyok, uniós úrfik, állam és kormányfők viselték itt bárányálarcukat.

Vajon hányuknak jut eszükbe követni a Pápák példáját. Benedekét abban, hogy rendhagyó módon lemondott amikor úgy látta nem tudja teljesíteni vállalását. Ferencét abban, hogy nem viselte a piros cifra cipőt, a pápai lakosztályt túl nagynak és fényűzőnek tartja, ezért be sem költözött abba.

Nos, hányan látjátok úgy úrfik, hogy követni kéne annak példáját, akinek beiktatásán pofaviziten voltatok?

Meghatódottan megszorongatom Benedek és Ferenc kezét – mindig meghatódom az Emberi cselekedettől. Most - Kóbika elsiratása idején - még érzékenyebben keresném közelemben is azon „hatalmas” kezeket melyek szorongatásomra érdemesek.

Szóljatok, ha tudtok ilyeneket!