Ember-ember de balga vagy,
mondhatnám úgy is: nagy marha vagy,
rakás eszed van, az úgy igaz,
de a felismerés elmarad.

Csókra vágysz, és fényre vársz,
a szeretet nagy varázs.
Szeretnéd hinni, fennkölt érzés ez,
de csak az ösztönöd igáz!
De gáz!

Haszonleső vagy: én azt mondom.
Te rám dörrensz, sikoltó szád magyaráz,
de én vallom: fonnyad, szárad a világ,
porfogó lett a bibliád…

Nézd hát, és szagold a valót,
orrod alá dugom, az olvasnivalót.

Ember az,(!?) ki fölzabálja a másikat,
mikor hasznot hajt, fűz rá rabláncokat.
S miről szólt a taigetos(?)
megölni nem azt kell, ki gonosz…
S ma is, hol fegyver ropog,
éhezés szuszog, kín roppan, vér csurog,
onnan a humánum eloldalog…

Azt hazudod csillogó szemmel:
A szívével lát az ember…
De hisz a szív nem más,
mint oxigén-dús vérért ziháló izomcsomó,
kilöki magából az is, mi hasznot nem hozó.

Ember, te álszent pojáca,
azt sem tudod ki vagy te máma,
holnapra annyit változol,
hogy ma, ki velem barátkozol,
holnap, elátkozol.