Szikrányi szív kell ahhoz, hogy kérés nélkül is adj a rászorulónak.

Nem az önsorsrontókra, a notórius kérő-kéregetőkre, hanem az önhibájukon kívül megtorpantakra, megroggyantakra, szükséget szenvedőkre gondolok. Úgy véled, hogy egy szikrányi szív, amellyel adni tudunk, mindnyájunknak van a mellkasában? Valószínűleg igazad van, talán túl mélyen rejtőzik, ezért nem kerül gyakran felszínre ebben az egyre hazugabb, álszentebb, haszonelvű, gyorsan felejtő, hálát nem ismerő, nikkelbolhaként az épp hasznot, pénzt, sikert ígérő felé pattogón áramló embermasszában.

Ma ismét kiválok egy percre ebből az áramlatból, gyakorolom egy ideje e ténykedést és nem lettem kevesebb általa.

Tegnapelőtt reggel egy régi barátom kért eligazítást. Szívműtét vár a feleségére, Ő hozza el a távoli kisvárosból kocsival, s ugyan magyarázzam már el, hogy jut el az intézményhez városunk labirintusában.

Térképet kaptam elő és soroltam az utakat, a kereszteződéseket, amik elvezetik az adott helyre.

Megköszönte az eligazítást, elköszöntünk egymástól.

Nem hagyott nyugodni az a fátyolos, mindent átszövő fájdalom, amit kiéreztem a hangjából.

Átszerveztem mai programjaimat, s tegnap reggel felhívtam Őt. Közöltem vele, hogy várni fogom a város bejáratánál lévő üzemanyagkútnál és együtt keressük meg az adott épületet.

Ennyi a történet. S hogy miért adom közre? A választ Rád bízom kedves Olvasó.

Talán azért, hogy hivalkodjam a jóságommal… Talán azért, hogy felébresszem benned a jóságot. Talán azért, hogy az, aki elolvassa ezt a bejegyzést, merje megmoccantani, szabadon engedni a benne szunnyadó emberséget.

Adni nem csak javakat lehet, adhatunk szívességet, mosolyt, bátorítást és igaz szót is.

Intelem: Tetteidért hálát ne várj, ne is remélj, mert könnyen csalódott leszel, s a csalódás visszatart a jóságtól, az emberségtől. Igazat mondani roppant veszélyes, az igazat csak kevesen bírják hallani. Ismered a mondást? Szólj igazat, betörik a fejed!