Sőreghy János 70 éves - 209 május

1957 – 1997. A sakktörténelem – talán önkényesen kiragadott - négy évtizedében a sakkjáték fejlődése hihetetlenül felgyorsult. A nemzetközi sakkéletben 1957-ben kezdődött Mihail Tal és Bobby Fischer káprázatos pályafutása, amelyet a Karpov-Kaszparov éra követett. Nálunk ez évben megújult a Magyar Sakkszövetség vezetése, elindult az első országos csapatbajnokság, és a Benkő, Bilek, Portisch trió magasba ívelő pályafutását, az Adorján, Ribli, Sax hármas követte a kilencvenes évekig. A fejlődés mérföldköve, - nem csak a sakkjátékban – 1997, amikor a Deep Blue számítógép legyőzi a világbajnok Kaszparovot. Ekkor óriási lendületet vett a mesterséges intelligencia kutatása, és a sakkjátékot a számítógépes programok megjelenése, fejlődése alapjaiban megváltoztatta. E lendületes évtizedekben a magyar sakkélet tevékeny részese Sőreghy János, a debreceni sakkélet egyik legjelentősebb szervezője. A hét évtizedes jubileuma módot ad rá, hogy beszéljen magáról, kortársairól, megőrizve a múlt sakkértékeit napjaink sakkozói számára is.

• Nem a sakkozással kezdem. Első kérdésem a meg nem kerülhető életrajzi adatokra irányul, a bemutatkozásod…
• Rendben, de ez rövid legyen.
• Te szabod meg mennyire lesz rövid. Tehát, 1939. június 29-én születtél Debrecenben. Folytatod?
• Apám Sőregi János (1892-1982) a Déri Múzeum igazgatója volt. A családból csak én írom „ghy”-vel a nevem. Ki tudja miért – így anyakönyveztek. 1945-1953 között a debreceni Füvészkerti Általános Iskolába jártam. Mozgalmas gyerekkorom volt: az első években még vallásórák is szerepeltek az órarendemben, majd voltam: farkaskölyök, kisdobos, úttörő. Családomból humán műveltséget hoztam, mégis a vegyészet fogott meg és így kerültem a debreceni Vegyiipari Technikumba (1953-1958), betegségem miatt egy évet veszítettem. 1958-ban a Hajdúsági Gyógyszergyárban kezdtem dolgozni három műszakban, majd 1960-ban a BIOGAL megalakulásával nappalos állásba kerültem az analitikára. 1962-ben nősültem, feleségem Kántor Klára. Ágnes lányunk 1963-ban született. 1972-ben Kiváló Dolgozó címet nyertem, majd 1976-ban a tűzvédelmi osztályra kerültem, 1978-1981 között a Dohányipari Trösztnél dolgoztam. 1982-től –nyugdíjazásomig – 2001-ig a Debreceni Dohánygyárban – később Reemtsma – a tűzvédelem mellett a rendészeti, és polgárvédelmi feladatok koordinálását is végeztem. Életem során mindig debreceni lakos voltam.
• Elég lakonikus válasz. Engedd meg, hogy kiegészítsem azzal, hogy a munka mellett nem említetted a hosszú évekig végzett társadalmi munkád a szakszervezetben, nem csak a gyárban, de a Vegyipari Dolgozók Országos Szakszervezetében is. Közművelődésben, kulturális területen is aktív szerepet vállaltál sok szabadidődet feláldozva. Vagy ezek már kevésbé fontosak?
• Igazad van, akkoriban ez is fontos része volt életemnek. Most már szomorúan látom, hogy akikkel hosszú évekig együtt dolgozhattam, sokan eltávoztak. Így alig van, akivel erről még beszélhetnék, vagy ismernék ezt a tevékenységem… Elmúlt az idő.
• Sakkversenyeid, versenyeredményeid következnek. Ez is rövid lesz?
• Nem sok ideig voltam versenysakkozó. 1953-ban már a Debreceni Spartacus csapatának igazolt versenyzője voltam. A Vegyipari Technikum bajnokságának megnyerése után, 1958-ban megnyertem Debrecen ifjúsági, majd 1968-ban Debrecen felnőtt városbajnokságát. 1960-1975 között mesterversenyeken, országos vidéki elődöntőkön játszottam mesterjelöltként, többnyire 60%-os eredményekkel. Ekkor már a sakkszervezés, szakosztályvezetés volt fő tevékenységem, s csak e mellett versenyeztem a Debreceni Vörös Meteor – későbbi neve Debreceni Spartacus - OB I-es csapatában is 1962-1977 között. Voltam a legjobb pontszerzők között, játszmáim is jelentek meg a Magyar Sakkéletben. Pedig a sakkversenyzésre ekkor már nem tudtam kellő figyelmet fordítani.
• Ismét kiegészítelek, mert úgy érzem, hogy kihagytál egy nem elhanyagolható eredményt: 1974-ben a Pétfürdőn rendezett Országos Vegyipari Bajnokságon az aranyérmes BIOGAL csapatának tagja voltál és a 60 főt meghaladó mezőnyben egyénileg 3. díjas.
• Szakmai verseny volt, de több magas minősítésű versenyzővel. Kellemes emlék ez is, - persze nem véletlenül említed, Te is csapattag voltál…
• Elérkeztünk – az úgymond „fő tevékenységedhez” a sakkban – sakkszervezői, intézői, szakosztályvezetői munkádhoz. Gondolom, erről bőven van mondanivalód…
• Igyekszem a lényegesebbeket elmondani, és nem „eltévedni” a negyven évben. Már a Vegyiipari Technikumban is a versenyek mellett önállóan szerveztem ifjúsági versenyeket, szimultánokat. A debreceni városi sakkszövetség akkori vezetője (1957-1970), Réthy Antal észrevette ezt a képességem, felfigyelt rám és sok mindent rám bízott. Így kerültem egészen fiatalon a megyei és városi sakkszövetségbe, az idősebb szervezők, versenybírók (Kovács Andor, Ökrös Lajos, Baranyai Illés, dr. Herczegh Pál, Búzási Péter) szívesen fogadtak és dolgoztak velem. Jó lehetőség volt erre, hogy 1961-ben Debrecen rendezte az Asztalos Lajos sakkemlékversenyt. Ekkor, még csak inkább nézője, mint segítője voltam a nemzetközi versenynek. Úgy érzem szerencsém is volt, hiszen a debreceni sakkozás legsikeresebb évtizedére esett az indulásom. Ugyanebben az évben a Debreceni Egyetem fiatal hallgatója – Nagy Béla – országos hírű versenyző lett a hágai ifjúsági világbajnokságon elért 9. helyével. Ugyanekkor bontogatja szárnyait Kovács Zoltán, aki 1962-ben a magyar ifjúsági válogatott első táblása, 1963-ban mesteri címet szerez, majd a jugoszláviai ifjúsági világbajnokságon részt vett, és két főiskolás világbajnokságon is csapattag -1962-ben és 1965-ben. Az alapvető változás versenyzői és szervezői munkámban az 1962-es év. Ekkor keresett meg az OB I-es csapat vezetője Filep Tibor, hogy igazoljak át a csapathoz játékosnak és intézőnek. Ők elsősorban olyan intézőt kerestek és találtak meg bennem, aki szervezi az utazásokat, szállást és kapcsolatot tart a Magyar Sakkszövetséggel. Úgy érzem, hogy a csapat idősebb és fiatalabb tagjai is örömmel fogadtak és én is jól éreztem magam közöttük. Újdonság számomra elsősorban az intézői feladat volt, és a nagy élményt a sok utazás és értékes ismeretségek kötése jelentette. A Sakkszövetségben megismerkedtem Barcza Gedeon, Szabó László, Portisch Lajos nagymesterekkel, Flórián Tibor (főtitkár), és Navarovszky László nemzetközi mesterekkel, levelezési sakkban pedig dr. Négyesy György, dr. Vándorffy József, Bottlik Iván trióval. Természetesen ők, mint sakkszervezővel tartották velem a kapcsolatot – pontosabban én velük – a csapatbajnokságban és nemzetközi versenyek szervezésében. A gyárban az igazgató Patkovszky Imre – aki sakkozott is – két óra napi munkaidő kedvezményt biztosított nekem, amit 1976-ig igénybe is vettem. 1962-1978 között voltam az OB I-es debreceni sakkcsapat intézője és – igény szerint – játékosa. Megragadom az alkalmat, hogy a mai sakkozó fiataloknak elmondjam röviden, mit jelentett ez akkor, mivel a mai sakkozás körülményei, szervezése, időbeosztása alapvetően megváltozott. 1968-ig 12 táblán játszottunk a 14 csapatos OB I-ben, 6 órás játékidővel, 40 lépésre 2 óra, időellenőrzés után 1-1 óra 20 lépésre, ha a játszma nem fejeződött be – vidéki mérkőzéseken – függőben maradt és értékelésre került. Tizenkét budapesti csapat és két vidéki város csapata volt 1968-ig, így 5 vagy 6 idegenbeli mérkőzésünket Budapesten játszottuk. Az utazás vonattal történt. Többnyire szombat reggel vagy délben utaztunk fel Pestre, szállást – a központi helye miatt – többnyire az Opera Szállóban foglaltam, innen könnyebben megközelíthető volt minden pesti klub helyisége a vasárnapi 9 órai kezdésre. Ez a „többletidő” játékosainknak lehetőséget nyújtott szórakozásra is, a mellett biztosította, hogy pihenten játsszák le a 6 órás partikat. Játékosainknak fontos volt az is, hogy a sakkozás mellett, más kulturális igényeiket is kielégíthessék. Érdeklődésüknek megfelelően szombati napokon elmentek színházba, kiállításokra, futballmeccsre és lóversenyre, majd este rendszerint tíz órakor konzultáltam a csapattagokkal, ellenőriztem, hogy mindenki megérkezett-e. Vasárnap délutánonként a mérkőzés után általában a Vörös Meteor Klubban a Lenin körúton, illetve nyáron a Margitszigeti Klubban közösen étkeztünk. Ezek olcsók voltak, és közel a Nyugati pályaudvarhoz, hogy az esti vonatot elérjük. 1969-től bevezetésre került kötelezően két ifjúsági játékos szerepeltetése, így 14 táblán játszottunk. 1971-ben OB I-es csapat lett Pécs, 1972-től Zalaegerszeg, 1975-től Tapolca (Mereszjev). Nekünk ez azt jelentette, hogy egy-egy ilyen távoli mérkőzésre már 3 napot kellett igénybe venni, mivel kellő vonatcsatlakozás híján, vasárnap Budapesten szálltunk meg, majd hétfőn érkeztünk haza, amire játékosainknak egy nap szabadságot kellett kivenni. Ez a klub költségeit is nagyban növelte, amit a hetvenes években egyre nehezebben tudtunk biztosítani. Ezek a hétvégi utazások – hadd tegyem hozzá – sem nekem, sem a csapattársaknak nem voltak terhesek. Szerettünk sakkozni, és a közös elemzés, beszélgetés jó barátságokat alakított ki, igazi kis közösség volt, a sakk tempója, ritmusa, sajtója is lényegesen lassabb volt. A csapatszervezés mellett az évtized második felében a városi sakkszövetségben igen sok munkám volt. Debrecen városa 1967-1970 között négy nemzetközi sakkversenyt rendezett, amivel az országos sakkozás élvonalába került. Ez komolyabb feladatokat igényelt, az irányítás, pénzszerzés, tárgyalás a szövetségi vezetőkkel, a versenyzők meghívása, helyszínek biztosítása, a helyi vezetőkkel való tárgyalás Réthy feladata volt. Én voltam a „mindenes”, aki a kész terveket megkaptam és a teljes technikai lebonyolítást vezettem. Évről-évre magasabb kategóriájú versenyeket rendeztünk, amelynek zárása 1970-ben a Maróczy Géza emlékverseny volt, Bilek és Szavon győzelmével. A rengeteg munka mellett is nagy élmény volt 1967-ben Bronstein játéka, 4-ből négyet nyert. Sajnos anyja halála miatt félbehagyta a versenyt. Ribli itt szerzett nemzetközi mesteri címet, első normát a fiatal Andersson, 1968-ban pedig Liberzon a győztes. Ez évben nagy látványosság volt augusztus 20-án az élősakk bemutató. Az ifjúsági nemzetközi sakktábor szervezése is hozzám tartozott. Mesterversenyt kapcsoltunk hozzá 1970-ben. Sajnos, itt egy „beváltatlan” ígéretünk maradt: Faragó Iván, a győztes jogot szerzett a következő évi nagymesterversenyünkre. Debrecen viszont 16 évig nem rendezett ezután nagymesterversenyt, így Iván kénytelen volt más versenyen megszerezni a nagymesteri címet… Visszatérve még a versenyekhez, a bulletin elkészítése, a sajtó tájékoztatása szintén az én reszortom volt, a két hétig tartó versenyek alatt nem sokat aludtam… Volt még egy hagyományossá vált évi rendezvényünk a Kossuth Egyetemen a 100 táblás szimultánjaink, amelyeknek országos rangja volt. Három nagymester adta 33-33-34 táblán, s arra azóta is büszke vagyok, hogy Portisch nagymesterünk vállalta többször is a részvételt. A Csokonai Színházba operaelőadásra – a szállás mellett – a színházjegyet én intéztem világbajnokjelöltünk kérésére. 1970-ben, amikor Réthy olaszországi munkát kapott és lemondott a városi sakkszövetség vezetéséről, én hirtelen alapvetően új helyzetben találtam magam.
• Nem nehéz kitalálni: Te vetted át a városi sakkélet irányítását.
• Az akkori városi vezetés, klubvezetők egyöntetűen bizalmat szavaztak nekem, ami úgy érzem, értékeli is a ’60-as években végzett sakkszervezői munkám. Ami új volt nekem – szokatlan is, amit évekig nem fogadtam el – az irányítói szerepkör. Módom lett volna a munka leosztása és csupán ellenőrzése, de én továbbra is sok szervezést magamra vállaltam és megcsináltam. A hetvenes években már egyre nehezebb volt előteremteni a pénzt a sakkozásra. A nemzetközi versenyek rendezésére nem is gondolhattunk, így 15 évig Debrecen csak kisebb vegyes-mesterversenyeket, valamint ifjúsági versenyeket rendezett. Az OB I-es csapatunk is a kiesés szélére sodródott. A megjelenő „profizmusra” – csak sakkozással foglalkozó mesterek, nemzetközi mesterek igazolására – anyagi támogatásunk nem volt. A ’70-es évek végéig folytattam ezt a szélmalomharcot az egyesületben és a városi sakkszövetségben is, ami 1979-ben nekem és a város sakkozásának is „átmeneti” kudarccal ért véget. Az OB I-es csapatunk - a Spartacus – kiesett az első osztályból, és kétévi OB II-es szereplés után meg is szűnt. Ekkor én lemondtam sakkbeli tisztségeimről, mivel munkahelyemen egyre nagyobb felelősséget róttak rám, sakkbeli tevékenységemből visszavettem. OB II-es csapatokban (Debreceni Betű, Kaba) még játszottam s főleg a szervezés egy részét – főleg az ifjúsági sakkozásét - megtartottam, 1980-tól Debrecenben szerveztük évenként a korcsoportos országos versenyeket. Ennek irányítását ekkor már dr. Kántor Sándor végezte elismerésre méltóan. A nyolcvanas években egy központi erős klub felépítése volt a városvezetés célja a sakkban is, amit egy évtizedig sikerült megvalósítani a DUSE majd Barnevál csapatával. 1986-tól 1990-ig Debrecen újra nemzetközi sakkversenyek rendezésével lépett az országos szintre a magas kategóriájú (XIII.) Barnevál Kupákkal, amely nyílt versenyével fesztivállá bővült. A nagy versenyek új szervezője dr. Kántor Sándor és dr. Pálffy István volt, én már kisebb szerepet vállaltam a szervezésben és fő tevékenységem inkább a sajtó informálása volt. 1987-ben kísérletet tettünk a nagy hagyományú Debreceni Sakk-Kör újraindítására, ami nem hozott sikert. A ’80-as évek elején már alig versenyzek, csapatmérkőzéseken is ritkán játszom. A ’90-es években még visszatértem egykori egyesületemhez a BIOGAL-hoz, végül az NB II-ig jutott csapat játékosaként fejeztem be aktív versenyzői pályafutásomat. Ekkor már érezhető, hogy „radikális” változások előtt vagyunk a sakkban is, mivel megjelenik a számítógép, amellyel a Barnevál Kupák alatt én is megismerkedem. Ettől kezdve az új technikával dolgozom és készítem a bulletineket. Debrecen legnagyobb sakkrendezvényének még részese vagyok 1992-ben, ekkor rendezzük a férfi, női sakk Európa csapatbajnokságot. Debreceni részről a fő szervező dr. Kántor Sándor, a helyi sajtót Filep Tibor informálja, a napi bulletineket Mészáros András csapata készíti. Technikai lebonyolításban és szervezésben csak kisebb szerepet vállaltam, de a nagy verseny Kaszparov világbajnok szereplése más világnagyságokkal együtt gondolom más sakkozóknak is felejthetetlen élmény marad. A ’90-es évek második fele már az aktív szervezői munkám végét is jelenti, amelynek befejezéseképpen - egyben nyugdíjba vonulásomkor - a Sakkszövetségtől megkaptam a „Magyar Sakkozásért” elismerést.
• Utaltál már rá, hogy szervezői munkád mellett illetve ennek részeként sakkírói tevékenységed is jelentős szabadidődet emésztette fel. Hogy milyen tevékenység volt ez, erre is térjünk ki!
• Kezdetben a városi sakkszövetségben tájékoztatók, versenyközlemények, majd eredmények közlése volt a helyi sajtóban. 1963-tól már a Magyar Sakkéletben nemcsak játszmáim, levelezési játszmáim jelentek meg, hanem alkalom szerint írtam sakk cikkeket is. A nemzetközi versenyeinken ezt követte a versenybulletinek szerkesztése és kiadása. A napi bulletin elkészítése volt a nehezebb, ez éjfél utánig tartó munkát jelentett, hogy másnapra ott legyen a versenyzőknél. A verseny után ezek 200-300 példányban jelentek meg, mondhatom, hogy hamar elfogytak. Meglepőnek találom, hogy a mai napig a nagy milliós játszma adatbázisokban az 1961. évi, és az 1967-1970 közötti nemzetközi versenyeink teljes anyaga még nincs feldolgozva (!), holott ennél kisebb versenyek százainak játszmaanyaga is megjelenik most már. Ekkor már -1966-tól – a helyi újságot és más kisebb újságokat is én informáltam sakkhírekkel. Lényegesebb munkám az 1970. évi Maróczy emlékversenyről készült „hagyományos” tornakönyv, amelyben a játszmaelemzést Brilla-Bánfalvi Sándor végezte el. A mi városunknak volt - úgy gondolom - először rendszeresen kéthavonta megjelenő sakkújságja a Debreceni Sakkhíradó, 1968-1970 között 2 és fél évfolyam jelent meg, Barcza, Bárczay nagymesterek is publikáltak benne cikkeket. Ennek szerkesztését is én végeztem, néhány lelkes sakkozó segítségével. Több megyéből és Budapestről is voltak előfizetőink. 1968-tól a Levelezési Sakkhíradó részére is sokat dolgoztam. Játszmaközlések mellett, itt már versenyek vezetését, és levelezési csapatunk vezetését is felvállaltam. Mondhatom sokszor volt „túlzsúfolt” az életem. Sakknyelven szólva szimultán életem volt…
• Úgy látszik a „szimultán életed”-nek még voltak felhasználható órái, hiszen az említett levelezési sakk több mint ötven éve része az életednek, s hadd tegyem hozzá eredményes része.
• A tábla melletti sakkozással párhuzamosan a levelezési sakkal is már fiatalon megismerkedtem. 1955-ben a Magyar Sakkélet témaversenyeket írt ki és neveztem, emellett külföldi levelezésbe is kezdtem az Európa versenyek II. osztályán, innen azonnal feljebb is kerültem. 1955-1957 között a Magyar Levelezési Bajnokság középdöntőjén játszottam, ebben a csoportban játszott Bottlik Iván is, akivel később a Levelezési Bizottságban hosszú évtizedekig, napjainkig jó munkakapcsolatba kerültem. A X. Magyar Levelezési Bajnokság döntőjén 1969/70-ben 9. helyezést értem el és levelezési mesterjelölt minősítést szereztem. A külföldi levelezési kapcsolataim ekkorra már kibővültek, Európa versenyek mellett ICCF versenyeken indultam és helyet kaptam a magyar levelező csapat nemzetközi mérkőzésein is. Rangos magyar tornán vettem részt 1975-1976-ban a Felszabadulási emlékversenyen, de a mesteri normát nem értem el. Sok játszmát vállaltam, s úgy gondolom, hogy ez több versenyemen a minőség rovására ment. Szerettem témaversenyeken indulni, kerestem mindig az elméleti újításokat. A magyar csapatversenyek beindulásával megszerveztem a debreceni csapatot (4 táblás) és játszottam is. Itt is elkerülhetetlen volt számomra a szervezésben való részvétel. Így kerültem kapcsolatba a Levelezési Bizottsággal, és nemzetközi versenyeinken több ízben voltam az Európa csapat (12 fő) kapitánya és játékosa. A krakkói szervezésű Egyetemi városok levelezési csapatversenyén is én vezettem Debrecen csapatát. Az első torna emlékezetes számomra, hiszen Budapest csapatát megelőzve bronzérmesek lettünk. A Magyar Népköztársaság Kupa csapatversenyen is több bronzérmet nyert csapatunk. Duna Kupa csapatversenyen is vállaltam játékot és csapatvezetést. Az Egyetemi városok nemzetközi csapatversenyén egy ízben közel kerültem a nemzetközi mesteri címhez, végül nem lett meg a normához szükséges hat pontom… egy pont hiányzott. Amikor Debrecenben a mostani lakhelyemre (Füredi út – korábban Hámán Kató út) költöztünk – szerencsés véletlenek folytán – néhány év alatt (1970-től) „levelezési sakk negyed” lett. Közvetlen közelségben laktam Brilla-Bánfalvi Sándor levelezési nemzetközi nagymesterrel, Kalmár László levelezési mesterrel, és Máthé Lászlóval a levelezési sakk megyei szervezőjével. Mondhatom, hogy a debreceni levelezési sakkozás ez időben országosan – és Brilla-Bánfalvi Sándor révén nemzetközileg is – igen elismert volt. Életemnek ez a négy évtizede a levelezési sakkozás hagyományos, klasszikus korszakára esett, postai úton történt a levelezés – ritkábban táviratilag. Számítógépek megjelenésével és az elektronikus levelezéssel aztán ez átalakult, napjainkra pedig szinte megszűnt.
• Abbahagytad emiatt a távsakkot, mint néhányan?
• Megismerkedtem az új technikával, elsajátítottam, programokat vásároltam és jelenleg is játszom szervereken, de a felgyorsult tempóval a korom miatt már nem érem el korábbi eredményességem.
• Végezetül: hogy vagy most, mivel töltöd idődet?
• Nem úgy alakultak a dolgaim nyugdíjas éveimre, ahogy azt korábban – talán naivan – terveztem. Úgy gondoltam, sok időt eltölthetek még a sakkban nem versenyzőként, hanem versenybíróként, szervezőként. Mozgásomban ma már erőteljesen korlátozva vagyok, szinte a szobához kötve. Családom, unokáim között telnek napjaim, a sakkal való kapcsolatom megmaradt, de csak számítógépes szervereken keresztül játszom.
• Jó egészséget kívánok neked és családodnak. Üzenj gyakrabban e-mailen!

Debrecen, 2009 május                                                                            Szilágyi Sándor

IN MEMORIAM Sőreghy János Debrecen 1939 június 29- 2016 szeptember 14.

"...Ne lebbentsd fel a színes fátylat,

melyet ki él, úgy nevez Élet..."

/Shelley/

Sakktáblánál, OB-I-es csapatmérkőzésen 1972.

Az emlékezést összeállította: Szilágyi Sándor