A 11. lépéspártól nem csak a megnyitási könyvtár lapján virít fehér folt, de a 2018-as nagy-adatbázisban sem találsz elődöt. A 13. lépés annyira-de annyira logikusnak tűnik, hogy az edzők példaként állíthatnák a világbajnok tempónyerő lépését tanítványaik elé és magyarázhatnák, hogy egy megtámadott tisztet nem kell rögtön elvinni, hanem meg kell vizsgálni a viszont támadható hasonló értékű, vagy értékesebb figurákat az ellenfél táborában. Ki géppel szál az állás fölé az rögtön látja az elgondolás kivitelezésének hibáját. Könnyű gépi sugallatra bölcsnek lenni és belátni, hogy az időben előrevetített kép egy torz szülemény, a jelen kép izzó fénye annyira elkápráztatta Carlsent, hogy csak a 15. - Hd3-nál hasít belé a felismerés: előnye a felére olvadt. Ledermedt agya már képtelen visszatérni a helyes útra és 18. Ve5 lépésével a parti sírját ássa és az menthetetlenül zuhan az örök sötétségbe - a játszmavesztésbe. Hasonló borzalmakat, mi, amatőr sakkozók is éltünk át. Jól jöttünk ki a megnyitásból, szinte nyerésre álltunk, majd elkótyavetyéltük az előny nagy részét, azután ezüsttálcán átnyújtottuk a pontot,  - jó esetben csak fél pontot - az ellenfélnek, majd gratuláltunk a győzelméhez...