Dr. Nagy Géza olimpikon mester – mikor az élre kerültem a városbajnokságon – felfigyelt játékomra és megismerkedtünk. Ekkor ő már Berettyóújfaluban kórházigazgató, de tagja volt a Debreceni Sakk-körnek és bridzsklubnak is, és úgy látszik megkedvelt engem mert 1931 nyarán meghívott Berettyóújfaluba. Kosztot, szállást adott, vendégül látott két hétre. A következő két évben is vendégül látott és nagyon sokat tanulhattam tőle. Játszottunk is de főleg elemeztünk, megmutatta levelezési játszmáit, elmondta ötleteit. Rendkívül szellemes kombinációi voltak, mondhatom zseniális sakkozó volt, sakkfejlődésemre ezek az együtt töltött idők nagy hatással voltak. Emellett remek társalkodó, művelt minden iránt érdeklődő ember volt, kiváló orvos igazi européert ismerhettem meg benne.

1932 nyarán a Debreceni Sakk-kör tréningversenyt rendezett, és meghívta Budapestről Barász Zs. mestert. A 11 fős tornán holtversenyes elsők lettünk Barcza, Barász és Dalmy 7.5 ponttal, két ponttal megelőztük a mezőnyt. Köztük Kiss Ernőt, utána Boczán József, Dr. Barabás Béla, Dr. Kocsis Sándor, Ambrus Sándor, Kovács Gábor, Csócsits Lajos. Őket kevésbé ismertem, de néhány szóban megemlékezem róluk.

Dr. Kocsis Sándor ügyvéd volt, alacsony púpos ember, nem erős sakkozó de kiváló szervező, aki nagyon sokat tett Debrecen sakksportjáért, nekem is segítségemre volt. Torma Sámuelt már említettem, ő képzett levelező játékos lett, hosszú élete során hűséges maradt a sakkhoz. Mikor a Magyar Sakkélet szerkesztője voltam a hetvenes években egy apprehendáló (neheztelő) levelet írt nekem hogy nem közöljük a sakkról írt versét. A szerkesztőség azt az elvet követte – amelyet én is képviseltem – hogy a „fűzfapoéták” verseit nem közöljük. Nagyon a szívemre vettem ezt a levelet s mivel őt az átlagosnál jobb verselőnek tartottam, kivételt tettem az ő esetében és leközöltem a verset. Magas kort ért meg Hajdúhadházon halt meg. (1962. VIII. 31-én hunyt el (1882-1962) sírja 2002-ben még megtalálható volt a helyi régi református temetőben, amelynek feliratán fia Torma Tibor (1910-1976 is szerepel, ő 1976-ban Los Angelesben hunyt el Sz.).

Kovács Gábor jogász, a volt szolgabíró majd Debrecenben jegyző úgy tudom élete végéig sakkozott Debrecenben az ötvenes évekig. Csócsits Lajos vendéglős mester volt. Vendéglőjében külön termet biztosított a sakkozóknak, anyagilag is segítette a sakk-kört, szervező is volt és egy időben a Sakk-kör titkári tisztét is betöltötte.

Boczán József fodrász, Dr. Barabás ügyvéd, Ambrus Sándor tisztviselő volt. A város sakkéletének jelentős eseménye volt 1932-ben a 6 fős csapatokkal megrendezett csapatbajnokság. Nekem ekkor már sikerült erős egyetemista csapatot kialakítani, és nagy harcot vívtunk az első helyért a nagyon erős Debreceni Sakk-körrel. A DSK Dr. Szabados Sándor, Kónya K., Dalmy B., Kiss Ernő, Torma Sámuel, Dr. Kocsis Sándor összeállításban játszott. Egyetemi csapatunkat én vezettem, Jánosi Márton, Fejér György, Tóth Ervin, Tamkó Árpád, Pető Árpád, Zsatkovics Endre voltak csapattagok, cserejátékosunk is volt. Izgalmas párharc volt az utolsó forduló előtt, pontelőnnyel vezetett a DSK, amikor az utolsó fordulóban szembekerültünk és legyőztük őket. 1934-ben mikor elsőségem vitathatatlan volt úgy éreztem hogy már nem tudok továbbfejlődni és hanyagolni kezdtem a sakkot. Az újságíró klubban működött a bridzsklub aminek Dr. Nagy Géza is tagja volt, országos versenyekben is szerepeltek. Félévig nem is jártam a sakk-körbe, annyira lekötött a bridzs. Ekkor a D. Sakk-kör vezetősége foglalkozott az ügyemmel, és mivel Dalmy Barna és Kiss Ernő végig kiállt mellettem hogy ne hagyjam abba a sakkot, megszavazták részemre az anyagi segítséget és beneveztek a jövő évi országos amatőrbajnoki mesterképző versenyre amelyet Tatán tartottak. (Tatatóváros). Az útiköltségen kívül kaptam 60 pengőt költségeimre, és ez elég volt arra, hogy szerény körülmények között részt vegyek a versenyen. Sikerült a helyi iskolában olcsón egy kétágyas szobát kapni, itt Füstér Gézával laktam együtt. A verseny történetéhez tartozik hogy közvetlenül a verseny előtt értesített Batek László aki a Magyar Sakkszövetség kapitánya is volt – hogy a mesternormát 33 %-os teljesítményről felemelték 50 %-ra. Én ekkor fiatalos hetykeséggel azt írtam neki hogy nagyon fogom szégyellni magam ha nem teljesítem az 50 %-os normát. Így is lett 53 %-ot értem el és megkaptam a magyar mesteri címet. Ennek a sikernek a nyomán beválogattak a magyar olimpiai csapatba 1936-ban Münchenben, amit a sakktörténelem rendkívüli olimpiaként tart számon. Óriási sikert arattunk : Maróczy vezetésével olimpiai bajnokok lettünk én az 5. táblás voltam. Felejthetetlen volt számomra az ünneplés Pesten utána Debrecenben is, a helyi képes újság is külön cikkben köszöntött. Ezzel el is dőlt a további sakkozói sorsom : A Sakkszövetségben úgy döntöttek Abonyiék hogy felhoznak Budapestre, állást kerítenek nekem a fővárosban. Így is történt. 1936. november 12-én  (a dátumra mai napig pontosan emlékszem) éjszakai táviratot kaptam Abonyi Istvántól : „Tanári állást kaptál havi 200 fix-el, azonnal gyere. Kivettem egy hét szabadságot, felutaztam Pestre, elintéztük a szükséges teendőket, így kerültem az Egressy úti fiúiskolába óraadó tanárnak. Szobát béreltem, és újabb két hét múlva már Budapesten dolgoztam. Húsz évet éltem Debrecenben (1916-36) – fiatalságom, életem  legmeghatározóbb része. Visszajártam még sokszor rokonaimhoz, ismerőseimhez Debrecenbe és Derecskére is. Életem további része már fővárosi mesterként ismert. Országos bajnok, nk. majd nk. nm. lettem olimpikon és családot alapítottam.

Sakkstílusomról – amelynek alapjait a pszichológiai hadviselést és a szorgalmat főleg Debrecenből hoztam – is szeretnék beszélni. Pályafutásom elején az első nagy élmény Steinitz játéka. Nagyon hatott rám ahogy a sakkjáték lényegét feltárja, sakkelveit – számomra nagyon világosan – elmondja bemutatja. Egyszerűnek, könnyen érthetőnek találtam. Gondom volt Laskerral. Kezdetben egyáltalán nem értettem, főleg a megnyitásait majd a harcmodorát. Jóval később értettem meg játékának lényegét, amikor 1950-ben stílustanulmányt is írtam a Tarrasch elleni páros mérkőzéséről. Tartakower játéka nem ragadott meg, ő neki a szellemessége tetszett. Rubinstein játéka hatott rám a legjobban. Tőle tanultam meg hogy az igazi művészet a középjátékot átvezetni előnyösebb végjátékba, és azt nyerésig fokozni.

Nincsenek döntetlenek, minden állásban ki kell játszani a lehetőségeket, apró előnyöket gyűjteni és a végjátékot megnyerni. Rubinstein végjáték művészete irányította rá a figyelmemet például a huszárvégjátékokra. A negyvenes évektől már kezdtem tudatosan rájátszani hogy huszár végjátékra törekedjek. 1947-ben volt ebben az áttörés : ekkor 11 huszárvégjátékot játszottam, ebből 10-et nyertem! Ekkor dolgoztam azt ki hogy „huszármanőverekben” gondolkozzak. Lépéssorozatokat elemeztem amelyek gyengítéseket idéznek elő az ellenfél állásában, majd ezeket kihasználom és anyagi előnyt szerzek. A leghosszabb huszármanőveremet – amely még ma is csúcsnak számít – a várnai sakkolimpián valósítottam meg. Soós elleni játszmámban 47 lépésből 23 huszárlépést tettem! Ugyanezen az olimpián Hecht elleni egyetlen szélsőgyalogomat értékesíteni tudtam huszár-huszár elleni végjátékban! (Csak ötbábos! Kg5, Hf8, h5 – Ke5, Hf5) Golombek nemzetközi mester aki sokat szenvedett stílusomtól azt mondta játékomról : „Barcza játékában az a szörnyű, hogy az ő lova még a sarokmezőn is jól áll!!” A végjátékaim során a legszebb gesztust Alexander angol nemzetközi mestertől kaptam. Egy látszólag egyenlő állásban remist ajánlott nekem, amit visszautasítottam. Láttam rajta hogy nagyon meghökkent, és utána sokat gondolkozott. Miután megnyertem a játszmát , elnézést kért tőlem az „unfair” döntetlen ajánlatért. Tévesen ítéltem meg a pozíciómat mondta magyarázatul miután visszautasítottam az ajánlatát akkor döbbentem rá hogy rosszabbul állok. Ha láttam volna természetesen nem tettem volna remis ajánlatot. Ma is úgy gondolom hogy a jó sakkozónak jó modora is kell hogy legyen, a sakkjáték művészi alázatot, az ellenfél tiszteletet érdemel!...

Debrecenhez még kötnek versenyzői élmények 1936 után is. 1938-ban részt vettem a Debreceni Sakk-kör 30 éves jubileumi versenyén ahol Steiner Lajos mögött „csak” második lettem. Később is fűtött a vágy hogy igazoljam magam hazai pályán és versenyt nyerjek Debrecenben. Beteljesedett azonban rajtam (is) a prófétai jóslat („senki sem próféta a saját hazájában”) nem sikerült. 1961-ben és 1968-ban és 1969-ben is sikertelenül szerepeltem, pedig éreztem hogy a „hazaiak” szeretnek engem, szurkolnak nekem. Jó volt itt újralátni és köszönteni debreceni sakkbarátaimat, sokat beszélgettem velük. A legkedvesebbek : Pákozdy Ferenc, Dr. Szarvas Pál, Dr. Herczeg Pál, Réthy Antal velük levélben is tartottam kapcsolatot. Mindig szívesen mentem szimultánra, monstreszimultánra Réthy amíg Debrecenben volt titkár mindig meghívott, előadásokat is tartottam. Aztán elérkezett nekem is a visszavonulás ideje, egyre kevesebbet utaztam debreceni kapcsolataim is megfogyatkoztak. Most már megéreztem hogy mily igazak Kosztolányi szavai : „mert azt hittük, az élet mint a tenger bejárhatatlan, nem lesz soha vége…”

Mostanában sokat elnézem elalvás előtt és töprengek apám fényképén, (szobájának a falán bekeretezve ott volt édesapja kinagyított képe!), most már tudom : vége lesz….”

Bodóháza 2011. december                                                                                       eSZeS.